Stendhal /1783-1842/

A Stendhal név csak egy az író, Henry Beyle 171 álneve közül, de ezen a néven vált világszerte ismertté. Stendhal egy német város, a művészettörténész Winckelmann szülőhelye. Jómódú királyhű polgárcsalád gyermeke, őt azonban már gyermekkori lázongásai szembefordították családja nézeteivel, és a jakobinusokhoz vonzódott. Édesanyját korán elvesztette, apját gyűlölte. Igazi nevelője anyai nagyapja volt, egy volt orvostanár, a felvilágosodás harcosa, Voltaire barátja.
16 évesen rokoni segítséggel Napóleon hivatalnoka, majd katonája lett. Részt vett az olaszországi győztes hadjáratban, a milánói bevonulás élete legnagyobb élménye volt. A császárt oroszországi hadjáratába is elkísérte. Irodalmi pályafutását Napóleon bukása után kezdte meg. Eleinte főleg fordításai, átdolgozásai és útirajzai jelentek meg. 1821-ig Milánóban élt, apja halála után tért vissza Párizsba. A Bourbonok bukása után diplomáciai szolgálatba lépett. Konzulként képviselte Lajos Fülöp Franciaországát Triesztben, majd a pápai államban, Civitavecchiában.
Kívánsága szerint sírjára olaszul vésték rá a nevét "Arrigo Beyle, Milanese", és utána a maga fogalmazta sírfeliratot "Visse, scrisse, am" - éltem, írtam, szerettem. Ez jellemezte legjobban egész életét és művészetét. Mindennél jobban tisztelte a szenvedélyeket, művészetét sosem választotta el az élettől. Eszménye az érző, gondolkodó ember, de a felvilágosodás embere, aki még érzelmeit is a rációnak rendeli alá.
Stendhalt az utókor a francia realizmus egyik jelentős képviselőjének tartja, saját korában az író a korszak esztétikai vitáiban mindig a romantika mellett foglalt állást. Stendhal magát romantikusnak tartotta, de nem kedvelte Hugót és általában a "romantikusokat". Romantikán persze mást értettettek saját korszakukban, mint az utókor irodalomtudománya. 1825-ben írt Racine és Shakespeare című tanulmányában azt fejtette ki, hogy a romantikus író az, aki saját korának szellemében ír, és nem a régi korok szabályihoz, ízléséhez igazodik. Így foglalja ezt össze a már emutett művében:
"A romanticizmus annak művészete, hogy a népeknek olyan irodalmi műveket adjunk, amelyek szokásaik és hiedelmeik mai állapotában a lehető legtöbb élvezetet tudják nyújtani nekik.
A klasszicizmus ezzel szemben olyan irodalmat ad nekik, mely a lehető legtöbb gyönyörűséget nyújtotta dédapáiknak."
Életében alig olvasták a műveit, művészetét nem méltányolták, bár Goethe elismerően nyilatkozott róla. Maga az író is azt jósolta, hogy műveit majd csak a századvége felé, 1880 körül fogják olvasni. Jóslata szinte évre pontosan bevált, ez idő tájt még csak önéletrajzi fogantatású műveit ismerték el.
Igazán népszerűvé azonban csak a II. világháború után válnak művei.

Művei:
1817 - Séták Itáliában /útleírások/
1817 - Haydn, Mozart és Métastasse élete /életrajz/ 1
822 - A szerelemről /esszé/
1823-1825 - Racine és Shakespeare /tanulmány/
1824 - Rossini élete /életrajz/
1827 - Armance
1830 - Vörös és fekete
1835 - Vörös és fehér /Csak 1894-ben adják ki. 1907-ben ez az első magyarul megjelent Stendhal-mű./
1839 - Pármai kolostor