Három nővér /1900-1901/

Szereplők:
Andrej Szergejevics Prozorjov
Natalja Ivanovna - Andrej Prozorjov menyasszonya, majd a felesége
Olga, Mása, Irina - Andrej Prozorjov testvérei
Fjodor Iljics Kuligin - tanár, Mása nővére
Alekszandr Ignatyevics Versinyin - alezredes, ütegparancsnok
Nyikolaj Lvovics Tuzenbach - báró, főhadnagy
Vaszilij Vaszilijevics Szoljonij - százados
Ivan Romanovics Csebutkin - katonaorvos
Alekszej Petrovics Fedotyik - hadnagy
Vlagyimir Karlovics Rode - hadnagy
Ferapont - öreg szolga az elöljáróságon
Anfisza - öreg dada

Első felvonás

A Prozorov-házban Irina névnapját ünnepli a négy testvér. Pontosan egy évvel korábban halt meg az édesapjuk, halálával a testvérek legnagyobb vágya, hogy ebből az unalmas kormányzósági városból visszatérhetnek gyermekkoruk színterére, Moszkvába. Most abban reménykednek, hogy bátyjukat kinevezik egyetemi tanárnak, és akkor talán lehetőségük nyílik a költözésre.
A nővérek közül Olga a gimnáziumban tanít, állandóan fáradt és rosszkedvű, sokat veszekszik a lányokkal. Mása tizennyolc éves volt, amikor férjhez ment, akkor a férjét tartotta a legnagyszerűbb embernek, azonban mára már megváltozott a véleménye, házassága boldogtalan.
A testvérek és a szinte családtagnak számító tisztek között leginkább a munkáról folyik a szó. Tuzenbach mutatja be a hölgyeknek Versinyin hadnagyot. A hadnagy gyermekkorukból emlékszik a lányokra, és Másának is eszébe jut, hogy Olga őt hívta gyermekkorukban a "szerelmes főhadnagynak." Az új ütegparancsnokkal felelevenítik moszkvai emlékeiket. A lányok beszélnek Natasáról is, egy helybéli fiatal lányról, aki rossz modorú, és ízléstelenül öltözik. Később Natasa is megérkezik, és ő is részt vesz a névnapi ünnepségen. Ahogy az asztalhoz ülnek, Kuligin viccesen megjegyzi, hogy tizenhárman vannak az asztalnál, akkor az azt jelenti, hogy valaki szerelmes. Csibutkin csak annyit jegyez meg, hogy nem érti, miért pirult el Natasa, aki erre kirohan az ebédlőből. Andrej utánaszalad, próbálja vigasztalni, és megkéri a kezét.

Második felvonás

Andrej elvette Natasát, már gyerekük is született, Bobik. Andrej nem lett professzor, csak a helybéli elöljáróság titkára. "Titkár, és a legtöbb, amit elérhetek az, hogy ülnök legyek. Ülnök az itteni elöljáróságnál, én, aki minden éjjel arról álmodom, hogy a moszkvai egyetem tanára vagyok, hírneves tudós, kire egész Oroszország büszke." Házassága sem mondható boldognak, Natasa lassan az egész házat irányítani akarja.
Irina a postán dolgozik, de nem szereti a munkáját, Tuzenbach főhadnagy és Szoljonij százados udvarol neki, de ő mind a két férfi közeledését visszautasítja.
Mása és Versinyin reménytelenül szerelmesek egymásba. Andrej nem tud lemondani a kártyáról, az előző éjszaka is kétszáz rubelt vesztett. Irina már azt sem bánná, ha mindent elkártyázna, mert akkor talán elkerülhetnének a városból. Este újra a házban van minden ismerősük, az időt beszélgetéssel ütik el. Versinyin szerint a földön szép lassan mindennek meg kell majd változnia, de már most szemük láttára is változik. "Kétszáz, háromszáz, talán ezer év múlva - nem az időpont a fontos - új, boldog élet támad. Mi természetesen, nem fogunk részt venni ebben az életben, de érte élünk, érte dolgozunk, igen, érte szenvedünk, mi alkotjuk - és ez az életünk egyetlen célja és ha úgy karja, a boldogságunk." Versinyin itt kapja a hírt, hogy felesége újra öngyilkosságot kísérelt meg, így azonnal távoznia kell.
Natasa közli Irinával, hogy szeretné, ha szobáját átadná a kisfiúnak, és ő Olgával lakna egy szobában. Natasa ezután magára hagyja a megdöbbent Irinát, és férje főnökével, Protopovval elmegy szánkázni.

Harmadik felvonás

A városban éjszakai tűz pusztít, több család hajléktalanná vált. Olga megpróbál a lehető legtöbbet segíteni, intézkedik, hogy Versinyinék az éjszakát náluk tölthessék. Natasa durván beszél az öreg dadával, harminc éve van a háznál, mind a négy Prozorov-gyereket ő nevelte fel. Olga megpróbálja védeni, de Natasa közönséges indulatával szemben gyenge. Sógornője szerint az egyetlen megoldás, hogy elkerüljék a veszekedéseket, ha Irina beköltözik a gimnáziumba. Csebutkin részegen bevallja magának, rossz orvos vált belőle. Irina sírógörcsöt kap kilátástalan helyzetük miatt. Bátyjuk, Andrej a nagy álmaiból semmit nem tudott megvalósítani, híres moszkvai egyetemi város helyett, egy helyőrségi kisváros törvényhatóságának a tagja, ott, ahol Protopov az elnök. Minden semmivé foszlott, soha nem fognak eljutni Moszkvába. Ő postáskisasszony volt, most a városnál dolgozik, de utálja ezt a munkát, és gyűlöl dolgozni. Olga azt tanácsolja Irinának, hogy menjen férjhez Tuzenbach báróhoz. Mása már nem bírja tovább, bevallja húgainak, hogy szerelmes Versinyinbe, majd megfogadja, hogy érzelmeiről örökre hallgatni fog. Andrej beszél húgamal, először határozottan védi feleségét, és saját magát, majd bevallja, hogy testvérei beleegyezése nélkül kölcsönt vett fel, óriási kártyaadóssága kényszerítette erre. Később már ő sem bírja türtőztetni magát, sírva tör ki belőle: "...Natasa derék, becsületes asszony. Mikor elvettem őt, azt hittem, boldogok leszünk, mindnyájan boldogok leszünk... De hát istenem... Édes húgaim, édes jó húgaim, ne higgyetek nekem semmit, ne higgyetek nekem semmit!..."
Irina úgy dönt, már nem bánja, inkább hozzámegy a báróhoz, csak költözzenek végre Moszkvába.

Negyedik felvonás

A dandár új állomáshelyre költözik, mindenki eljött búcsút venni a Prozorov családtól. Csebutkinnak már csak egy éve van hátra a nyugdíjig, utána az a terve, hogy visszatér ide, a nővérekhez, és itt, ebben a városban fog letelepedni, új életet kezd, szakít régi életmódjával.
86 ~ 87

Csendes, szelíd ember lesz. Kuligin elárulja, hogy előző nap Szoljonij és Tuzenbach báró összeszólalkozott a városban. A szerelmében elutasított Szoljonij provokálta a bárót, és a mai nap fél egykor a kincstári erdőben párbajozni fognak. Szoljonijnak ez már a harmadik párbaja lesz, úgy gondolja, ő Lermontov, még verset is írt. Irinának már belenyugodott a másnapi esküvőjébe, örül, hogy végre elutaznak, csomagjai már készen állnak. Olgát kinevezték igazgatónőnek a gimnáziumba.
Andrej nem is érti, mit szeretett egykor Natasában, hiszen kicsinyes, és hihetetlenül közönséges asszony. Csebutkin doktor arra biztatja, fogja a kalapját, és anélkül, hogy visszanézne, menjen el mihamarább. Tuzenbach, mielőtt a párbajra indulna, elköszön Irinától, bevallja a lánynak, hogy már öt éve szerelmes belé, és örül, hogy végre a felesége lesz, de tisztában van vele, hogy Irina nem szerelmes belé.
Miközben Andrej a kertben a gyermekét levegőzteti, élete kisiklásáról, a város kisszerűségéről monologizál. "Ó, hol van az én múltam, mikor még fiatal voltam és tehetséges? Mikor még fiatal voltam, vidám és tehetséges? Mikor nemesen gondolkoztam és álmodoztam, a jelent, jövendőt a remény világította meg. Miért van az, hogy alig kezdtünk el élni, máris unalmasak, szürkék, érdektelenek, lusták, közömbösek, haszontalanok, szerencsétlenek leszünk... A városunk már kétszáz éve fennáll, százezer lakosa van, de egy sincs, egy művész sincs, nincs egyetlen, csak egy kicsit is jelentékeny ember, aki felkeltené az irigységet, akit szenvedélyesen szeretnék utánozni... csak esznek, isznak, alusznak, aztán meghalnak... Mások születnek és azok is esznek, isznak, alszanak, és nehogy elpusztuljanak az unalomtól, mérges pletykával teszik változatossá az életüket, pálinkával, kártyával, pereskedéssel, a feleségek megcsalják férjüket, a férjek meg hazudnak, úgy tesznek, mintha semmit sem látnának, semmit sem hallanának, és ez a romlott levegő megnyomorítja a gyerekeket, és kialszik bennük az isteni szikra és ugyanolyan szánalomra méltó, egymáshoz hasonló holttestek lesznek, mint apáik és anyáik."
Csak az nyújthat reményt, hogy a jövő más lesz, talán az ő gyermekei, már megszabadulnak ettől az ürességtől. Versenyin búcsút vesz Másától, az asszony érzéseivel a férje is tisztában van, de nem tesz semmi szemrehányást, reménykedik, hogy majd folytatják régi életüket, és ő egy rossz szót sem fog szólni. Egyedül Anfisza boldog, akit Olga magával vitt a gimnáziumba, most ő is ott lakik, és úgy érzi, soha nem volt még ilyen jó dolga, mint most. Csebutkin visszatér a párbajról, ő mondja meg Irinának, hogy a báró meghalt.
Irina átöleli két húgát, a házasság nélkül is özveggyé vált Irinát, és unalmas férjéhez visszakényszerült Mását, és ahogy egyre halkabban hallják az elvonuló katonákat kísérő zenét, úgy válik egyre távolibbá egyetlen vágyuk, elutazásuk megvalósíthatósága. Mindössze egyetlen kérdés maradt: miért szenvedés az egész életünk?