Vörös és fekete /1830/

Egy francia kisvárosban, Verriéres-ben é1 az ifjú és nagyra törő terveket dédelgető Julien Sorel. A fiú a helyi ács fia, kiváló memóriával megáldott, becsvágyó parasztfiú, akit előbb egy öreg sebész, majd a kisváros plébánosa, Chélan abbé gyámolít. A város nevetségesen kisszerű polgármestere megfogadja Chélan abbé tanácsát, és úgy dönt, felveszi Julient a fiai mellé nevelőnek, hogy ezzel is bosszantsa riválisát, a liberális polgárt, Valenod-ot. A polgármester, hogy megszerezze a fiút, beszél Julien apjával. Az ács a lehető legtöbbet szeretné kicsikarni a fiáért, mert nem tudja mire vélni, hogy miért pont az ő fia kell a polgármesternek. Az apa kapzsiságát pedig de Rénal úr úgy veszi, hogy Valenod máris megkörnyékezte a családot, ezért hajlandó eleget tenni az apa feltételeinek. Így Julien évi négyszáz frankot és egy rend ruhát kap szolgálataiért.
Az apa úgy tesz, mintha szívességet tenne, hogy elengedi a fiát, pedig valójában örül, hogy megszabadul "semmirekellő" fiától, akinek semmi hasznát nem veszi, hiszen egész nap csak a könyveket bújja.
Julien paraszti származása, megaláztatásai, amelyeket otthon el kellett viselnie, gőgössé tették. Egyetlen vágya volt, hogy előbbre jusson, és sokra vigye. Rajongott Napóleonért, kedvenc olvasmánya a Szent Ilona-i emlék c. könyv volt. A kitöréshez a hozzá hasonló fiatalok előtt két út állt, a papi és a katonai pálya, de Napóleon bukása után csak az első látszott járhatónak. Julien örült, hogy elszabadulhat a szülői házból, távol lesz gyűlölt apjától és durva bátyjaitól, akik oly mélyen megvetették, és nem egyszer bántalmazták.
A polgármester házában először de Rénalnéval találkozik, aki tart az új nevelőtől, attól tart, hogy egy durva paraszt fog ezentúl fiai és közé állni, aki bizonyára bántani is fogja a gyermekeit. Véleménye azonban azonnal megváltozik, amikor először megpillantja a törékeny, szinte lányos ifjút. Az új nevelő már az első vacsorán elbűvöli az egész családot kiváló latintudásával, egy hónap elteltével a polgármester is úgy gondolja, jól döntött, amikor felvette a fiút. A polgármesternét egyre jobban elbűvöli a fiú, lenyűgözi, ahogy a szegénységét viseli, csodálja tudását és büszkeségét, de amikor megtudja, hogy a fiú visszautasította a komornája szerelmét, ő maga is megdöbben, hogy ez milyen boldogságot jelent neki.
A család nyárra a vidéki Vergybe költözik, és csatlakozik hozzájuk a polgármesterné egyik nőrokona, akivel együtt nevelkedett a zárdában, Dervillené. Julien szinte gyermeknek érezte magát falun, és a lepkéket éppoly fesztelen örömmel kergette, mint tanítványai. Itt végre távol volt Verriéres-től, amit szinte elviselhetetlenné tett számára irigy fivérei és zsarnok apjának a jelenléte. Most, hogy távol volt a várostól és minden keserű emléktől, most fordult vele először elő, hogy nem látott a környezetében ellenséget. Ahogy melegedett az idő, és esténként egyre több időt töltöttek a tornácon, egyik este véletlenül hozzáért a polgármesterné kezéhez, aki azonnal visszarántotta a kezét. Julien elhatározta, hogy mindenáron el kell érnie azt, hogy megérinthesse az asszonyt. Tervét már másnap este sikerül végrehajtania. Julien a boldogságtól szinte aludni sem bírt, csak későn ment le a családhoz, és az asztalnál ott találta a polgármestert is, aki meglátogatta a családját. De Rénal úr gorombán kéri számon a fiútól, hogy egész délelőtt miért hanyagolta el a fiúkat. Julient mélyen feldühítette a polgármester gorombasága. De Rénalné, akit szinte beteggé tett a férje viselkedése, hogy enyhítsen rajta, sétára hívta az ifjút. A polgármesterné elmondta a fiúnak, hogy a polgármester azért látogatta meg őket, mert minden évben jelen van, amikor újratömik a szalmazsákokat. Julien, amikor ezt megtudja, kétségbeesve kéri az asszonyt, hogy mentse meg, és lopjon ki a szalmazsákjából egy fekete papírdobozt, amely egy arcképet, Napóleon képét rejti magában, és adja át neki anélkül, hogy megnézné. De Rénalné a féltékenység kínjától gyötrődik, hiszen azt hiszi, Julien a kedvese fényképét rejtegeti; megteszi, amit a fiú kér. Ahogy Julien visszakapja a dobozt, azonnal elégeti, anélkül, hogy felfedné az asszony előtt, mi van benne.
Délután a polgármester a szobájában keresi fel Julient. A fiú olyan gőgösen beszél vele, hogy a polgármester azt hiszi, a Julien visszautasíthatatlan ajánlatot kapott Valenod-tól, és ez teszi őt ilyen magabiztossá, így, hogy megtartsa, felemeli a bérét ötven frankkal. Julient felháborítja a polgármester viselkedése, hogy azt hiszi, a pénzzel minden megvehető. Elhatározza, hogy bosszút áll rajta, elcsábítja a feleségét, semmivel nem tehetné jobban csúffá, minthogy a férj jelenlétében szorítja magához az asszony kezét. Amikor este a kertben a polgármester politizálni kezdett, Julien elérte, amire vágyott, férje jelenlétében megcsókolta az asszony kezét.
Julien másnap három napra elutazott, régi barátját, Fouqué fakereskedőt látogatta meg, aki felajánlotta neki, hogy társuljanak. Juliennek döntenie kell: vagy a középszerűséget és a jómódot választja, vagy kitart álmai és nagyra törő tervei mellett. Julien végül visszautasítja barátja nagylelkű ajánlatát arra hivatkozva, hogy az oltári szent szolgálatra való hivatása nem engedi elfogadni a felkínált lehetőséget.
A de Rénal család meg van győződve, hogy szabadsága alatt Julien Valenod-val tárgyalt, és el fog tőlük menni. Az asszony zaklatottan várta vissza a férfit, és ő, aki eddig nem adott sokat az öltözködésre, a három napban az egyedüli szórakozása az volt, hogy átalakította ruhatárát, és Julient a legújabb párizsi divat szerint készült öltözetben fogadta. A férfi távozásától tartva aggódva kérdezte, hogy képes lenne-e elhagyni a növendékeit. Julien arra hivatkozik, hogy a miatt a szenvedélyes szerelem miatt, ami az asszonyhoz fűzi, mindenképp távoznia kell tőlük, hiszen ez nagy vétek egy fiatal papnál. De Rénalné ezt a vallomást követően odaadóan simult Julienhez, és boldogan tért a szobájába, bár azt elhatározta, hogy sohasem enged a férfinak, ezután sem fog változni semmi, barátok lesznek. Julienre ólomsúllyal nehezedett a nőhódító szerepe, tartani akarta magát az elhatározásához, hogy elcsábítja az asszonyt. Minden bátorságát összeszedve közölte az asszonnyal, hogy éjjel kettőkor felkeresi a szobájában. Az asszony az arcátlan nyilatkozatra őszinte felháborodással válaszolt. Julient lehangolta a szinte minden kilátás nélkül való helyzet, rosszkedve és szégyenérzete miatt aludni sem bírt. Minden erejét össze kellett szednie, hogy tartani tudja magát elhatározásához, és két órakor bemenjen az asszony szobájába. Julien a rémült asszony lába elé esett, és az asszony kemény szavaira könnyekkel felelt.
"Néhány órával utóbb, mikor Julien kilépett de Rénalné szobájából, a regények nyelvén szólva, el lehet mondani, hogy nem volt már több óhajtani valója. Tényleg, a szerelemnek, mit a csábító bájak reá tettek, oly győzelmet köszönhetett, mit a maga ügyetlen mesterkedésével sohasem ért volna el."
Az asszony érzelmei magával ragadták Julient, szinte el is felejtkezett arról, hogy szerepet játszik, és be kellett vallania magának, hogy fülig szerelmes az asszonyba. Mathildé pedig arról ábrándozott, hogy mennyire másképp alakult volna az élete, ha egy Julienhez hasonló embernek lehetett volna a felesége.
Szeptember 3-án, este tíz órakor egy csendőr verte fel a kisváros csendjét, és hírül hozta a király érkeztét. Verriéres felbolydult, a látogatásig alig volt hátra pár nap, a prefektus fölszólította a várost, hogy a legnagyobb pompával állítsanak ki egy díszőrséget De Rénalné elintézte, hogy a díszőrségnek Julien is a tagja legyen, mellyel kivívta a kisváros ellenszenvét Chélan abbé kívánságára Julien az egyházi szertartáson is részt vett, személyesen látja a királyt és de la Mole márkit, Franciaország egyik leghatalmasabb urát, a király bizalmasát.
A király látogatása után egy pár nappal a polgármesterné kisebbik gyermeke, Stanislav-Xavier beteg lett, mellyel édesanyját a kétségbeesésébe taszította. Úgy érezte, ez a méltó büntetése hűtlenségéért, és könyörögve kérte Julient, hagyja el a házat, hiszen így megöli a fiát. Az asszony egy éjszaka, amikor a gyermek állapota válságosnak látszott, közel volt hozzá, hogy mindent bevalljon férjének, és a lába elé vetette magát. Szerencsére azonban a polgármesternek ez a mozdulat a terhére volt, és felesége zaklatott szavait az asszony agyrémének tartotta. Stanislav állapota végül jobbra fordult, de az asszony most már tisztában volt vétkével, a lelkifurdalása örökre megmaradt, kapcsolatuk megváltozott.
"Boldogságuk ettől fogva valami magasabb rendű lett; a láng, mely őket égette, tüzesebbé vált. Őrülettel teljes rohamaik voltak. Idegen szem előtt boldogságuk még megnagyobbodottnak látszott. Immár nem lelték föl azt a gyönyörű derűt, a felhő nélkül való üdvösséget, a könnyű boldogságot, mint szerelmük első időszakában, amikor de Rénalnénak nem volt más félelme, minthogy Julien nem szereti eléggé. Boldogságuk néha a bűn arculatát mutatta."
De Rénal úr névtelen levelet kapott, melyben közölték vele, hogy felesége bűnös viszonyt folytat a nevelővel. Az írás felzaklatta a polgármestert, tanácstalan volt, nem tudta, hogy mit tegyen. Félt a botránytól, ezért nem merte párbajra hívni a férfit, inkább reménykedett a felesége hűségében. A szerelem azonban találékonnyá tette az asszonyt, Juliennel Valenod stílusában íratott egy névtelen levelet, és felháborodottan maga vitte az urához, és követelte, hogy a férje azonnal bocsássa el a nevelőt. Az asszony csatát nyert, férje meg volt győződve, hogy az egész mögött a visszautasított szobalány és az irigy Valenod ármánykodása áll.
Julien azonban mégis elhagyta a házat, és Chélan abbé közbenjárására Besangonba, a papi szemináriumba ment.
Mielőtt belépne a szemináriumba, betéved egy kávéházba, ahol a szép pénztárosnő, Amanda Binet miatt majdnem párbajba keveredett. A papi szemináriumban először egyedül érzi magát, társai nehezen fogadták be.
Egy nap látogatója érkezett. A régi barát, Fouqué volt az, aki hosszú idő után bejutott hozzá. Tőle tudja meg Julien, hogy távozása után a polgármesternéből nagyon ájtatos asszony lett, Besangonba és Dijonba jár gyónni. Julien viselkedése megváltozott. Bár úgy gondolta, eddig minden lépését megfontolta és okosan járt el, rá kellett jönnie, hogy rengeteg ballépést követett el. Társai közül hamar kitűnt szellemi fölényével, de gőgösnek tartották, és mikor Julien kezdte el a társaságukat keresni, már ők fordultak el tőle. Megtalálták nála azt a kártyát, melyet a kávéházban Amanda Binet adott neki, és csak nagy nehezen tudja kimagyarázni magát szorult helyzetéből.
A város a körmenetre készült, Julien Chas abbénak segített a templom díszítésében, akit elbűvölt a fiú ügyessége. A templomban meglátta de Rénalnét, Dervillené kíséretében, amikor az asszony megpillantotta Julient, elájult.
Fouqué, Julien családjának a nevében egy szarvast és egy vadkant küldött a szemináriumnak. Az elejtett állatokat a konyha és az ebédlő közötti folyosóra tették ki.
"Ez az adomány, mert hogy Julien családját a társadalomnak abba az osztályába sorolta, melynek tisztelet jár, halálos csapást mért az ellenszenvre. Julien felsőbbségét megpecsételte a vagyontól származó szentesítéssel. Chazel és a legkiválóbb szeminaristák előzékenyen közeledtek hozzá, és majdhogy szemrehányást nem tettek neki, amiért nem figyelmeztette őket szüleinek vagyonos voltára és abba a helyzetbe juttatta őket, hogy vétkezzenek a pénzt megillető tisztelet ellen."
Eljött a vizsgák ideje, Julien végig nagyszerűen felelt, a censorok kelletlenül látták, hogy Pirard abbé kedvence minden vizsgán vagy az első, vagy a második helyen szerepel. Az egyik censor a vizsga során azonban ügyesen csapdába csalta, hagyta, hogy a fiú profán szerzőktől idézzen, majd szemrehányásokat tett neki, amiért idejét profán tanulmányokra vesztegette. Julien így végül a 198. helyet kapta a rangsorban. Az ifjú egy ismeretlentől ötszáz frankot kapott, hogy továbbra is tanulmányozhassa a latin remekírókat. Azt gondolta, hogy a nagylelkű adomány mögött de Rénalné áll, de tévedett. Julien távozása után az asszony teljesen barátnője hatása alá került, és átadta magát a mély lelkifurdalásnak.
Pirard abbé végül is döntésre jutott, úgy döntött, távozik a szeminárium éléről, de la Mole márki titkári állást ajánlott fel neki, ám ő erről Julien javára lemondott. A márki már hallott Julien Sorelről, sőt az ötszáz frankot is ő küldte neki.
Így Julien előtt megnyílik az érvényesülés felé vezető út, és Párizs egyik legelőkelőbb és legbefolyásosabb személyiségének lett a titkára.
Mielőtt a márkihoz ment volna, Julien még visszatért Verriéres-be, hogy találkozzon de Rénalnéval. Először azonban Chélan abbét látogatta meg, aki lovat bérel számára, de azt kéri tőle, hogy feltűnés nélkül hagyja el a kisvárost. Julien nem fogadja meg az abbé tanácsát, és felkeresi a polgármesternét. Csak nagy nehezen tudja visszanyerni az asszony szerelmét, de végül sikerül neki, és egy napot tudnak együtt tölteni. Ottlétét azonban felfedezik és menekülnie kell.
Miután Párizsba ér, találkozik Pirard abbéval, és ő viszi el a de la Mole-kastélyba, ahol megismerkedik a családdal, a márkival és a márkinéval, és a két gyermekükkel, Norbert gróffal és Mathilde kisasszonnyal.
Julien előbb idegenül mozog a vágyott nagyvilági környezetben, ám ahogy megszokja a környezetét, egyre otthonosabban érzi magát benne, és a márki is - a kezdeti nehézségek után - egyre elégedettebb a munkájával.
A márki lánya először gőgösen kerüli a férfit, mert szerinte ő olykor vétett az illemszabályok ellen, Norbert gróf barátságosan közelít hozzá. Amikor Julien először lovagol és leveti magáról az állat, az ifjú gróf tapintatosan elhallgatná a kis balesetet, de Julien az ebédnél őszinte tréfával vállalja, még Mathilde is érdeklődve fordul felé. Munkájával egyre jobban kiérdemli a márki megbecsülését, és amikor a márki beteg lesz, és ki sem tud mozdulni palotájából, szokásává válik, hogy esténként magához rendelje az ifjút, hogy felolvassa az újságokat számára. A márki, hogy Julien önérzetét ne sértse meg, finoman egy rend szép ruhával ajándékozza meg, és esténként, amikor a fiatalember kék ruhájában állított be a márkihoz, sohasem esett szó üzleti ügyekről, és úgy tekintett rá, mintha egy öreg barátjának a fia lenne.
Mathilde-ot, aki a párizsi társaság ünnepelt szépsége, untatják a körülötte lebzselő fiatalurak, érdeklődése egyre inkább Julien felé fordul. Retz herceg bálján Mathilde már a fiatal titkárt tünteti ki figyelmével, de Julien a lány helyett inkább Altamira gróffal, a hazájában halálra ítélt nemessel beszélget Dantonról.
Julien túl gőgösnek tartja a leányt, kerüli a társaságát, amellyel Mathilde-nak nem kis szenvedést okoz. Egy hétköznap, április 30-án Mathilde gyászruhát viselve jelent meg az ebédnél, és Julien csodálkozva kérdezte asztalszomszédját, hogy kit gyászol a kisasszony, hiszen a család többi tagja nem viselt fekete ruhát. Megtudja, hogy Mathilde 1574. április 30-a tiszteletére viseli ezt a ruhát, ezen a napon végezték ki a Gréve téren de la Mole Boniface-ot, századának legszemrevalóbb fiatal nemesét, és egy barátját Az ifjú de la Mole bálványozott szerelmese volt Navarrai Margit királynénak, és Mathilde kisasszony teljes neve Mathilde-Margit. A családi legendáriumból Margitot leginkább az hatotta meg, hogy Navarrai Margit királynő miután a kivégzést végignézte a Gréve tér egyik kis házából, volt mersze a hóhértól elkérni kedvese fejét, és másnap kocsiján maga vitte eltemetni egy kápolnába. Mathilde kisasszony megveti fivérét, akit ez a régi história egyáltalán nem hat meg, és a kivégzés napjának emlékére nem ölt gyászruhát. Julien, miután ezt megtudja, viselkedése megváltozik a lánnyal szemben, már nem tekint rá oly ridegen, és többször hosszas beszédbe elegyednek.
"Lassanként e beszélgetések, melyeket e fiatal leánnyal folytatott, akinek föllépése oly méltóságos, de egyszersmind oly keresetlen volt, mind érdekesebbekké váltak. Julien feledte a lázadó plebejus szomorú szerepét Tanultnak, sőt értelmesnek találta Mathilde-ot Azok a vélemények, melyeket a kertben hallott tőle, mások voltak, mint amilyenekről a szalonban tett vallomást. Néha valami oly lelkesedés és oly nyíltság volt benne, amely tökéletes ellentétben állt rendszerint oly fennhéjázó és oly fagyos viselkedésével."
Julien óvatosságra intette magát, hogy ne túlozza el maga előtt e különös barátságot, a lány meghódítását most is hadjáratnak tekintette. A mindenhol ellenséget gyanító ifjú a lány közeledésében is attól tart, hogy csúfot űznek belőle, ezért úgy dönt, pár napra elutazik. Miután búcsút vesz a lánytól, az inas levelet hoz a kisasszonytól: "Elutazása szólásra kényszerít.. Nem bírnám ki, hogy ne lássam többé..."
A lány levele óriási örömöt és elégtételt jelent neki, hiszen a lányt az egyik legelőkelőbb ifjúnak, de Croisenois márkinak szánja a családja. Mikor a márkinak bejelenti, hogy mégsem utazik el, a márki örömmel fogadja döntését, hiszen mint mondta, szereti, ha Julien a közelében van. Julient e mondás feszélyezte, hogy míg ő a márki teljes bizalmát élvezi, elcsábítja a lányát, esetleg lehetetlenné teszi közelgő házasságát. Arra gondol, hogy mégiscsak elutazik, de az erénynek ez a hirtelen föllobbanása nem tartott sokáig. Újabb levelet kap a lánytól, amelyben arra kéri, éjjel egykor legyen a kertben, és a kertész létráján másszon fel a szobájába. Julien arra gyanakszik, hogy összeesküvést szőnek ellene, ezért a legnagyobb elővigyázatossággal készül az estére. Mathilde a szeretője lesz. Szakítások és izzó hangulatú vetélkedés jellemzi titkolt kapcsolatukat. Mathilde érzelmei szinte napról napra változnak, egyik nap urának és parancsolójának ismeri el a fiút, másnap durván eltaszítja magától a teljes kétségbeesésbe taszítva ezzel Julient.
A márki magával viszi titkárát egy titkos megbeszélésre, ahol a fiúnak jegyzeteket kell készítenie, majd miután bemagolta a leírtakat, az információkat egy fontos személyiséghez kell eljuttatnia Strasbourgba. Küldetését sikerrel teljesíti, bár már útjának első állomásán rátámadnak, hogy megszerezzék az információkat, de csellel sikerül túljárnia üldözői eszén. Útja során ismerkedik meg Korasoff herceggel, akinek név nélkül elpanaszolja szerelmi bánatát, aki azt tanácsolja neki, hogy udvaroljon egy másik nőnek. Julien erre a célra de Fervaquesnét szemeli ki, és reméli, hogy ezzel eléri a célját, és féltékennyé teheti Mathilde-ot. Korasoff hercegtől ötvenhárom előre megírt sorszámozott levelet kapott, amit sorrendben kellett elküldenie a tábornagynénak, a herceg pontos utasításainak megfelelően. A terve sikerült, a lány bevallja Juliennek az iránta érzett szerelmét Mathilde életében először érzi, hogy szerelmes, az idő, mely számára eddig csigalassúsággal haladt, most repül. Kiderül, hogy teherbe esett, és örvendve tudatta ezt Juliennel, hiszen így a fiú most már biztos lehet szerelmében. Mathilde, mivel közeledik kitűzött esküvőjének a napja de Croisenois márkival, egy levélben mindent felfed apja előtt. A márki először mélységesen felháborodik, majd elhatározza, hogy méltóvá teszi az alacsony származású fiút az arisztokrata családhoz, és nemesi névvel felruházva huszárhadnaggyá nevezi ki Julient. A gyermeket váró Mathilde sürgeti az esküvőt, ám megérkezik a vallásba menekült de Rénalné levele, amely karrierista csábítónak festi le a felkapaszkodott fiút Julien Verrieres-be utazik, s kétszer rálő az asszonyra.
Börtönbe kerül, és tisztában van azzal, hogy halaira ítélik. Tettét nem tagadja, mindent elismer. Boldoggá teszi, amikor megtudja, hogy de Rénalné nem halt meg, sérülése nem súlyos, és hamarosan teljesen meggyógyul. A börtönben jön rá, hogy az egyetlen igazi szerelme de Rénalné volt, és Mathilde nem jelentett neki semmit. A börtönből levelet ír a lánynak, amelyben arra kéri, hogy egy év múlva menjen nőül a márkihoz és felejtse el őt. A fájdalomtól összetört Fouqué is felkeresi a börtönben, aki kész arra, hogy mindenét pénzzé tegye, és megvesztegeti az őrt, hogy megmentse barátját. Egy nap Mathilde toppan a cellájába egyszerű parasztruhában. Számára Julien tette csak nemes bosszú volt. Mathilde mindent megtesz, hogy megmentse kedvesét, de Frilar abbénak egy püspökséget ígér, -és ehhez még de Fervaquesné segítségét is igénybe veszi. De Rénalné a tárgyalás előtt minden esküdtnek levelet ír, amelyben arra kéri őket, hogy mentsék fel Julient. A tárgyalás napján színültig megtelt a terem, Julient általános rokonszenv övezte. Julien, amikor szót kap, semmit nem tagad, beszéde valóságos vádbeszéd a társadalom ellen, hiszen ő a legnagyobb bűnt követte el, amit lehet, a gazdag emberek társaságába vegyült. Az esküdtszék halálra ítéli, a siralomházban az ügyvéd és Mathilde is hasztalanul kéri, hogy fellebezzen az ítélet ellen. Julien csak de Rénalnét szeretné látni, és kívánsága teljesül, az asszony meglátogatja. Julien úgy egyezik bele, hogy fellebbez az ítélet ellen, hogy az asszony ígéretet tesz, hogy mindennap meglátogatja őt a börtönben. De Rénal úr azonban tudomást szerez felesége látogatásairól, és hazaviszi az asszonyt. Julienen a halálfélelem egy pap látogatása után lesz úrrá, de még a börtönben sem lelhet nyugalmat, el kell viselnie pénzéhes apja látogatását De Rénalné azonban újra visszatér hozzá, és az asszony azt is el tudja intézni, hogy naponta kétszer meglátogathassa Julient, ezzel az őrületig fokozza Mathilde féltékenységét, aki egynél több látogatást semmi áron nem tud kieszközölni magának. De Rénalné azt tervezi, hogy személyesen megy el a királyhoz, és kegyelmet kér tőle Julien számára, ám ezt a fiú megtiltja neki.
Julien egy szép napsütéses napon tudja meg, hogy meg kell halnia, nyugodtan várja a véget, utolsó pillanataiban a Rénalnéval töltött boldog percekre gondolt Julien még halála előtt megeskette a polgármesternét, hogy életét semmilyen módon nem rövidíti meg, és gondját viseli Mathilde születendő gyermekének. Julien rendelkezésének megfelelően Fouqué megvásárolta hóhértól barátja holttestét, hogy eltemethesse. Mathilde felkeresi Fouquét, és hasonlóan Navarrai Margithoz, egy kis márványasztalra helyezi kedvese levágott fejét, és megcsókolja. Mathilde egész a sírig követte kedvesét, és az istentisztelet végével több ezer ötfrankost szóratott a nép közé. Miután Fouquéval magára maradt, egyedül akarta kedvese fejét eltemetni. De Rénalné megtartotta Juliennek tett ígéretét, semmilyen módon nem rövidítette meg saját életét, azonban Julien kivégzése után három nappal, gyermekeit átkarolva meghalt.