Az apostol /1848/
A történet egy nyomorúságos padlásszobában kezdődik, egy férfi él itt, asszonyával és két gyermekével. A szobában ócska régi bútorok vannak, egyetlen mécses világít. "Nagy itt, nagy itten a nyomor, Alig hogy elfér e kicsiny szobában. Kicsiny szobácska, mint a fecskefészek, S a fecskefészeknél nem díszesebb. Kietlen, puszta mind a négy fal, Azaz hogy puszta volna, ha Ki nem cifrázta volna a penész, S csíkosra nem festette volna az Eső, mely a padláson át befoly..." Boldogtalan csecsemő szívja anyja száraz emlőjét, míg anyja könnyei arcára hullnak. Az asztalnál egy redőzött homlokú ifjú férfi ül. "E homlok egy egész könyv, amibe A földnek minden gondja van beírva: E homlok egy kép, melyre miljom élet Ínsége és fájdalma van lefestve." A szenvedésekkel teli csöndet egy kisfiú sírása töri meg, akiről eddig úgy tűnt, alszik. Az éhség azonban nem hagyja, hogy az álom nyújtson számára vigaszt, azt kérdezi, hogy a sírban éheznek-e. "Nem, gyermekem, Ha meghalunk, többé nem éhezünk.""
"Úgy én óhajtom a halalt, apám, Kérlek, szerezz nekem koporsót, Egy kis fehér koporsót, Olyan fehéret, mint anyámnak arca, Vitess a temetőbe És tégy a föld alá... A holtak olyan boldogok, Mert nem éheznek ők!" Az apja könnyek között adja síró kisfiának oda a másnapra szánt száraz kenyeret. A gyermek olyan boldogan majszolja azt, mintha a világ legfinomabb ételét kapta volna meg, miután az utolsó falatot is elmajszolta, elaludt. Lassan az édesanya is álomba sírta magát, csecsemőjét alvó kisfia mellé fektette, és óvó karokkal ölelte át mindkettőt. A férfi szomorúan nézte családját, kiknek csak az álom adhatja meg a boldogságot. Átvirrasztja az egész éjszakát, gondolatai messze járnak a nyomorú kis padlásszobától. Kiválasztottnak érzi magát, akit azért hányt a sors ezer vihara, hogy milliók boldogságán munkálkodjon. De ki ez a férfi, akinek panaszszó csak ritkán hagyja el ajkát, aki nyomorgó családja mellett is azon gondolkodik, miként szüntethetné meg az emberiség sajgó sebeit. Az in medias res kezdés után a történet visszakanyarodik a kezdetekhez, megismerjük e boldogtalan férfiú életútját. Édesanyja egy hideg téli éjjelen elhagyta, a csecsemőt egy hintóba tette. Egy úri család ült a hintóban, akik amikor meglátták a kicsit, a kocsisnak adták oda, a kocsis pedig egy külvárosi kocsma ajtaja elé tette le a pólyást. Egy részeg vénember találja meg, aki először egy kődarabnak nézi és el akarja hajítani, amikor meglátja, hogy egy kisbaba, az úgy dönt, hogy ő vállalja és felneveli. Egy szomszédasszonyára bízza, ki nemrég vesztette el saját gyermekét, hogy táplálja a kicsit. Ekkor tudja meg, hogy a pólyás kisfiú, és mivel éppen szilveszter napján találta, hát legyen a gyermek neve is Szilveszter. A férfi tolvaj, és ezt a mesterséget tanítja meg a felcseperedő gyermeknek is. Alig négyesztendős, amikor már lopott, gyümölcsöt a kofától, vak koldus kalapjából a krajcárt. Ha ügyes volt és vitt haza valamit, jó szót kapott az öregtől, de ha semmit sem lopott egy nap, verés volt a fizetsége. De ez ritkán fordult elő, az öreg legszebb reményeit látta valóra válni, de utolérte öt a tolvajok veszedelme, elkapták és felakasztották. Így, miután már nem fizetett utána senki, a szomszédasszony, aki idáig ellátta, kitette a szűrét "Most már az ördög elvihet, fiam, menj Isten hírével a pokolba, Mától megszűnt a fizetésem érted, S magam költségén, nem kívánhatod, Hogy itt hizlaljalak, mint a libát. Jer, azt a szívességet megteszem, Hogy kikísérlek a kapun. De Ha visszajössz, a csatornába doblak." A kisfiú hallotta a kegyetlen szavakat, de érteni nem értette őket, csak azt tudta, helye itt már többé nincs neki. Mikor becsukták az ajtót mögötte, még egyszer visszanézett, majd elindult az utcán, később a sok menéstől elfáradt, egy utcaszeletben kuporodott le. A fáradtságtól elaludt, rémálmot látott, nyöszörgött kínjában, mikor arra ébredt, hogy egy öreg kutya nézi őt bánatos szemeivel. A kutya mellett egy vén banya állt, aki olyan ronda volt, hogy rá sem mert nézni, a vénasszony azonban szelíden szólt hozzá, és nevét kérdezte. A kisfiú megmondta, hogy Szilveszternek hívják, szülei nincsenek, talált gyermek ő, aki idáig ellátta, már ő sincs többé, nincs hova mennie. A banya elvitte magához, és kitanította a saját mesterségére a koldulásra, éjszakai fekhelyet a konyhakövön a kutya mellett csinál neki. "Az én lakásom e szoba, Tied pedig a konyha lesz. Nem fogsz magadban lakni... hej, kutyus, Kutyus ne!... itt van... ugye szép kutya? Ezzel tanyázol itten. Ott a pokróc, elfértek rajta ketten, Olyan jó ágy, hogy jobb se kell. És a kutyus majd melegen tart..." Sanyarú sors várt Szilveszterre a gonosz vénasszony mellett, ő már régi mesterségét, a koldulást nem tudja űzni, hiszen elhízott, és kövér koldus nem számíthat alamizsnára, de Szilvesztert szánni fogják az emberek, ha ügyes, sok garasra számíthat. Ha nem tanulja meg jól a koldulás tudományát, majd bottal veri bele. Szilveszter azonban nagyon ügyesnek bizonyult, a vénasszony legnagyobb meglepetésére a fiúcska hibátlanul adja vissza a betanultakat. Az öregasszony boldog, hogy egy valóságos aranybányára lelt a kisfiúban, és amíg Szilveszter naphosszat az utcán állt, ő egy közeli csapszékben a pálinkás poharat emelgette. "Egyik nap úgy folyt, mint a másik. Koldult és koplalt a fiú; A vén banyának gondja van reá, Hogy el ne hízzék valahogy szegényke. Koldult és koplalt, e kettőt tudá Az életből s nem egyebet. Elnézte sokszor, Midőn játszottak a gyermektársai, Nézett rájok merően, S gondolta, milyen jó lehet Az a játék, az az öröm! S elméje napról napra érett, S érezni kezde, érezé, Hogy ő boldogtalan... Két évet élt már a koldulásban. Nem volt többé szükség reá, Hogy megnyálazza szemeit, Gyakorta telt meg az könnyűivel." Szilveszternek egyetlen barátja volt, kivel megosztotta sovány falatjait, a kutya, ki hálótársa volt, ki meleget adott neki, aki boldogan várta, hogy este hazatérjen. Barátságuk olyan erős volt, hogy még a vénasszony is megirigyelte, többször elkergette az állatot, a kutya vonított, a gyerek zokogott, de az elkergetett állat mindig visszatért. Így telt el a kisfiúnak az első hat éve, melyben átélte "hat századnak nyomorát", a rengeteg keserűséget, fájdalmat, és a másodpercnyi örömöket. Egy hideg késő őszi este, mezítláb és hajadonfővel állt az utcán, és kérőn nyújtotta a járókelők felé sovány kis kezét, mikor egy jól öltözött úr szólította meg, és azt kérdezi tőle, vannak-e szülei. A kisfiú a férfi szigorú szemébe nézve nem mert hazudni, megmondta az igazat, hogy nincsen senkije, talált gyermek, arra kéri a férfit, vigye őt magával. A vénasszony, mikor meglátta, hogy mi történik az utcán, rémülten rohant a fiúhoz, és mindenféle rút szidalmakkal árasztotta el, és hazugsággal vádolta, amiért megtagadja az ő jóságos "szülőanyját", akinek az életét köszönheti. A férfi mit sem törődött az asszony kereplésével és a rázúduló átokkal, magával vitte Szilvesztert. Egy nagy házba vitte a fiút, ahol tiszta, rendes ruhát és ételt kapott. Nem kellett lopnia, sem az utcán koldulnia, egyetlen feladata lesz, hogy az úr fiának a szolgája legyen. Jó sors azonban a szép házban sem várt e hányatott sorsú gyermekre, mert az úrfi gonosz, komisz kölyök volt, nem volt olyan kegyetlenség, amit el ne követett volna a fiúval, csak hogy bizonyítsa, ő az úr. Egy boldog, önfeledt pillanata nem volt Szilveszternek, de mindent eltűrt. Nem a ruháért, vagy a meleg otthonért vállalta a szenvedéseket a fiú, hanem mert itt észrevétlenül tanulhatott úgy érezte, így olyan kincshez jut itt, amit soha senki nem vehet el tőle. Neki mindig mindenhol a nagyságos úrfi mögött kellett lennie, részt vett az úrfi óráin is, ahol gyakran előfordult, hogy jobban és gyorsabban tudta a leckét, mit az úrficska. A nevelő is észrevette a fiú remek képességeit, s gyakran azzal szégyenítette meg előkelő tanítványát, hogy a fiúval mondatta föl a leckét. Az úrfi, hogy megszégyenülését megbosszulja, egyre durvábban bánt a fiúval, akinek nyiladozó értelme egyre jobban lázadt e durva bánásmód ellen. Arra az elhatározásra jutott, hogyha az úrfi még egyszer kezet emel rá, az lesz az utolsó, amikor őt megüthette. És erre nem kellett sokáig várnia. "Megálljon ön! Ne bántson többet, mert úgy visszavágom, Hogy megsiratja holta napjáig. Elég soká voltam kutya, Kit verni, rúgni lehetett, Eztán ember leszek, Mert ember ám a szó is! Megvallom, itt jótéteményt Rakott egy kéz reám, De más kéz azt bottal veré le rólam, És eszerint Nem tartozunk egymásnak semmivel." Az úrfi megdöbbent, hogy vele valaki így mer beszélni, hiszen az ő fülének szokatlanok voltak e szavak, és lázadó gazembernek, szolga fajnak nevezte Szilvesztert. A fú azonban immár büszkén válaszolt annak, aki oly cudarul, oly megvetően bánt vele évek hosszú sora alatt. "Hm, szolgafaj? Ha már a születést Vesszük, talán az én apám Különb úr volt, mint minden ivadékod, S hogy eldobott magától, Az ő hibája, nem enyém, S ha minden úr ilyen rosszlelkű, mint te, Jól is tevé, hogy eldobott, Mert úgy ennek köszönhetem, ha becsületes ember leszek. És lázadó?...ha a lázadás az, Midőn az ember érzi és kimondja, Hogy ő is ember, mint akárki más, Úgy büszkén mondom: lázadó vagyok. S tudnám csak mindazt, amit érzek, Úgy amint érzem, kimondani, Föllázadnának milliók velem, S reszketne a világ, Mint Spartacustól Róma reszketett, Midőn eltépett láncaikkal Verték falát a gladiátorok! - Nagyságos úrfi, isten önnel, Mi együtt többé nem maradhatunk, Én önnel mint ember beszéltem, És hogyha egyszer már A szolga emberré emelkedik, Éhen hal meg vagy a bitófán, De többé szolga nem lesz." Szilveszter ezután rögtön elhagyta a házat, és ment, amerre látott. A város végén érte utol a nevelő, aki egyévi fizetését adja át neki, ebből a fiú egy pár évig meg tud élni, csak azt kéri érte, hogy tanuljon, hiszen nála dicsőbb fiút még nem látott. Minden egyes szavával egyetért, de ő ezt így nem merné kimondani. Egy feladat lebegjen előtte, neki tanulnia kell, nagy dolgokra hivatott, ő arra született, hogy hazájának és a világnak szolgáljon. A fiú megfogadja a nevelő tanácsát, beiratkozik az iskolába, könnyen és gyorsan tanul. A tanárok elismerését kivívja, de társai nem szeretik, nem fogadják be maguk közé, gúnyolódásuk állandó céltáblája, de már nem törődik vele, a jövőre gondol. ""A szőlőszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék. A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, S ha a kis szőlőszemnek egy nyár Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, Amíg megérik? ez belékerül Évezredek vagy tán évmiljomokba, De bizonyára meg fog érni egykor, És aztán az emberek belőle Világvégéig lakomázni fognak. A szőlő a napsugaraktul érik; Míg édes lett, hány napsugár Lehelte rája élte melegét, Hány százezer, hány miljom napsugár?... A földet is sugárok érlelik, de Ezek nem nap sugárai, hanem Az embereknek lelkei. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem; Hogyan kívánhatnók tehát, hogy A föld hamar megérjék?... Érzem, hogy én is egy sugár vagyok, Amely segíti a földet megérni. Csak egy nap tart a sugár élete, Tudom, hogy amidőn megérkezik A nagy szüret, Akkorra én már rég lementem, S parányi művemnek nyoma Elvész az óriási munka közt, De életemnek a tudat erőt ad, Halálomnak pedig megnyugvást, Hogy én is, én is egy sugár vagyok... Szilveszternek egy célja van, hogy küzdjön a szabadságért, mint a világtörténelem folyamán annyian megtették, ő is egy akar lenni a "szabadság-vitézek" sorában, s ezért akár az életét is boldogan áldozza. Szilveszter vallomását hallotta az Isten, és szent könyvébe a mártírok neve mellé beleírta az ő nevét is. Szilveszter gyermekből férfivá érett, iskoláit bevégezte, és képességei alapján óriási pálya állt előtte. Nagyurak hívták magukhoz, és bár őket kellett volna eszével, tudásával szolgálnia, de cserébe ezrek hajlongnak előtte és szolgálják őt. Szilveszter azonban ilyen sorsra már nem vágyik, ő soha nem fog senkit szolgálni, és őt se szolgálja senki. Ezért amikor szegény emberek keresik meg őt, hogy menjen le az ő falujukba jegyzőnek, Szilveszter velük tart. Ő a nép atyja és tanítója akar lenni, évszázadok alatt a népet csak kötelességeire okították, ő most majd megtanítja a jogaikat is. Szavát megtartotta, a népek a munka után nem kocsmába jártak, hanem az ifjú jegyzőt hallgatták, és amit tőle halottak, továbbadták gyermekeiknek. A nép tisztelte és szerette, de két házban nem nézték jó szemmel a tevékenységét, a kastélyban és a parókián. A falu és a kastély ura magéhoz hívatta a jegyzőt, és felelősségre vonja az ifjút, amiért tévútra vezeti a jobbágyokat, és elcsapással fenyegeti. Szilvesztert azonban a földesúr szavai nem ijesztik meg, hiszen annyit, amiből meg tud élni, bárhol megkeres. De ha őt elkergetik, az egész falu követi őt. A következő vasárnap a pap prédikációja róla szólt, borzongva szólt az ifjúról, aki lázító és istentagadó, figyelmezteti híveit, hogy elvesznek és pokol vár rájuk, ha a jegyzővel cimborálnak. A nép, amely addig szomjasan itta szavait, most ellene fordult, és elkergették a faluból. A kastélyban egyetlen ember volt, aki jó szívvel tekintett az ifjú jegyzőre, a kastély kisasszonya, ő az egyetlen, akitől búcsút vesz, és hűséget esküsznek egymásnak, majd a fővárosba megy. Egy nyomorúságos padlásszobát bérelt a külvárosban, ahova váratlan vendég kopogtatott be, a kastély kisasszonya. Bár pap nem esketi meg őket, ők mint férj és feleség tekintenek egymásra. Dolgozott, nagy művét írta a szűk kis szobában, hiszen tudta, hamarosan hárman lesznek. Elkészült a könyvével, majd a kész művet elvitte egy szerkesztőhöz. "Nagy ember ön, uram, S amellett nagy bolond! Nagy ember ön, mert ez dicső remekmű, Ennél különbet még Rousseau sem írt..." De bolond, ha azt hiszi, hogy ez megjelenhet, hiszen a cenzúra ezt sosem engedné kinyomtatni. Ha élni akar, más, könnyebb műveket kell írnia. Próbálja megfogadni a tanácsot, de minden szava, amit papírra vet, még szabadabb, még keserűbb, mint az előző írása. Belátja, hogy ő mást nem tud írni, ezért a megélhetésért másolásokat vállal, mintsem hogy olyat írjon le, amely nem a lelkéből fakad. Évek teltek el, és a padlásszobában hárman, majd négyen élnek. Reggel a családtagok egymás után ébrednek: a férj az anya, majd a kisfiú. Mindenki, kivéve a csecsemőt, aki éhen halt. Az asszony zokogva borult a gyermekére, a férfi mérhetetlen fájdalommal tekintett rájuk. Ahhoz, hogy tisztességesen el tudják temetni, az asszonytól kapott jegygyűrűjét kellett eladnia. Magában eltemetett gondolatai azonban nem hagyják nyugodni, és amint felfedez egy titkos nyomdát, mely vállalja a munkát, kiadja a könyvét. "Kijött a könyv, s ország-világban Ezrével olyan gyorsan terjedett el, Mikéntha villám hordta volna szét. Mohón nyelé el a szomjas világ E tiszta enyhítő italt, És lelke tőle megfrissült, De elsápadt a hatalom, kiült Ráncokba szedett homlokára a düh És ejmennydörgé haragos szavával: "Ez lázító könyv! Vallást s fölséget sért. Szerzőjének lakolnia Kell a törvény szerint."" A megfélemlített nép pedig elfogadta, hogy a könyv lázító és felségsértő a törvény értelmében, a szerzőnek lakolnia kell. Az utca közepén fogták el az ifjú lázítót, és bilincsbe verve viszik el, még azt sem engedik meg, hogy elbúcsúzzon a családjától. Ordít és átkokat szór. Miután elhurcolták, a börtönben lázálmok, rémképek gyötrik, majd beletörődik sorsába, vállalja a mártíromságot. Tíz évet töltött a börtönben, amely egyetlen végtelen éjnek tűnt, a rab elfogadta a sorsát; szakálla, haja megnőtt - haja már fehér. Egy nap, egy madár szállt az ablakára, érzi, hogy itt a szabadulás pillanata, és nem téved, valóban eljött a szabadság pillanat, kinyílt a börtön ajtaja. Boldog, hogy újra szabad, első útja ahhoz a külvárosi házhoz vezet, amelynek nyomorú kis padlásszobájában élt. Egy, az utcán lakó vénasszonytól tudja meg, hogy felesége a bánatba belehalt, férje egy gonosztevő volt. Azt, hogy hová temették és mi lett a fiából, senki sem tudja. Eztán már csak egy dolog vigasztalta, hogy életében ez volt az utolsó fájdalom, ami érte, immáron minden örömmel és fájdalommal végleg leszámolt. Már csak a haza sorsa érdekli. Ám azt látja, hogy a tíz év alatt, melyet a börtönben töltött, a helyzet csak romlott, nem lett szabad a nemzet, a haza; nőtt a zsarnokság, törpül az emberi méltóság. Lehetetlen, hogy annyi szenvedés és kín a semmiért lett volna. Az új céltól újra ifjúvá vált, és elhatározta, hogy végrehajtja óriási tervét, mely szabaddá teszi a népet. Midőn a király népe között vonult, gőgösen és fenségesen, egy ősz szakállú, fehér hajú férfi rálőtt a királyra, ám a lövést elvétette, az uralkodó megmenekült. A nép bőszülten ront a merénylőre, és boldog, aki az ősz öregbe belerúghat. Pár nappal később a vérpadra hurcolják, és miközben a nép boldogan élteti a királyt, lesújt a pallos. A halottat a hóhérlegények az akasztófa mellé temették. |