Frankfurt am Mainban született a német klasszika nagyfejedelme, aki mind a három műfajban: urába, prózában és drámában remekműveket alkotott.
Jellemzésére talán Szerb Antal szavai a legméltóbbak: "Goethe leggoetheibb vonása, amint mindenki tudja: a teljesség. Művei nem egyenként zárt tökéletességükben halhatatlanok, mint egy görög szobor, hanem egymással való összefüggésükben, amint beleilleszkednek az egészbe, részei a goethei életműnek... A Goethe-kultusz a német és a közös európai humanitás egyik legszebb alkotása, az európai ember Goethében önmagát tisztelte meg, és emelte fel tiszta magaslatokra.
Mert Goethe titka az, hogy valamiképp mindnyájan részesek vagyunk benne. Az ember amikor rágondol, furcsa, kellemes és meghatott melegséget érez; benne önmagunkat szeretjük, azt, ami magunkban szeretnivaló. Mikor Goethe Napóleonnál tett látogatása után elhagyta a termet, a császár így kiáltott fel: "Voilá un homme!", íme, egy ember - és ebben benne van a legfontosabb, amit Goethéről mondani lehet. Olyan volt, mint egy ember. Az emberi faj legjellegzetesebb képviselője. Ha egyszer kihalunk, a Mars-lakóknak az ő emlékeiből kell majd tanulmányozniuk fajtánk nagyságát és gyengeségeit."
Goethénél életútja elhanyagolhatatlan, életét maga is fontosabbnak tartotta alkotásánál, nem volt a mű rabszolgája, mint pályatársa és barátja, Schiller.
Műveit ő maga is úgy jellemezte, mint egy "egyetemes gyónás töredékei"-t. Jómódú polgárcsalád gyermeke volt, a család vagyonát szabó nagyapja szerezte meg, apja szenvedélyének, a műgyűjtésnek élő ember volt. Jogot tanult a lipcsei egyetemen, majd tanulmányait 1770-1771 között Strassbourgban folytatta. Ez döntő fontosságú állomása volt életének, hiszen itt találkozott Herderrel, és itt ismerte meg a Sturm und Drang mozgalmát. Itt találkozott először a szerelemmel, a sesenheimi lelkész lányának, Friderike von Brion személyében, de hamarosan rájött, hogy életterét nem szűkítheti le a lányéhoz. Elhagyta, de a fájdalmas szakítás emléke még nagyon sokáig megmaradt benne. Ennek a tartózkodásnak a legfontosabb emléke az 1773-ban készült lovagdrámája, a Götz von Berlichingen, mely óriási hatást tett az irodalomra, egész műfaj és egy egész világhangulat, a lovagromantika őse lett.
Miután megszerezte ügyvédi oklevelét, egy kis időre Frankfurtban telepedett le, és néhány hónapot a wetzlari kamarai bíróságon dolgozott, itt élte át a reménytelen szerelem oly sok kínját, amikor szerelmes lett barátja mennyasszonyába, Charlotte Buffba. A következő években Frankfurt, Darmstadt és Wetzlar között hányódott. Charlotte iránt érzett reménytelen szerelem a világhírnevet jelentő művének, Az ifjú Werther szenvedéseinek alapja, amely a szentimentális irodalom egyik legnagyobb remeke. A levélregény kiváló keretet ad a lenyűgöző lélekábrázolásnak, Werther után szinte öngyilkossági hullám söpört végig szerte Európán.
1775-ben eljegyezte Lili Schönemannt, egy bankár lányát, de az eljegyzést hamar felbontotta, és Svájcba utazott. Hazatérte után 1776-ban Karl August herceg meghívására a weimari udvarba kerül, majd itt telepedett le, és kis megszakításokkal haláláig itt élt.
Különböző hivatalokat és pozíciókat töltött be a kormányban, végül titkos tanácsos és a legfelsőbb pénzügyi hatóság vezetője lett. Mintaállamot szeretett volna a kis hercegségből létrehozni, amely minden polgára jólétét szolgálja, tervét azonban nem sikerült megvalósítania. Nemcsak közéleti dolgai nem sikerültek, de magánélete is válságba került, Charlotte Von Steinhez való viszonya is tisztázást sürgetett, alkotói munkája is válságba került, hiszen túlságosan lefoglalták a közügyek. 1786-ig, olaszországi utazásáig nem is nagyon alkotott. Itália kék ege már valóban a sorsdöntő fordulatot jelentette számára. A kétéves itáliai utazásból alkotó erőben megújulva tér vissza. Megtalálta élete társát is Christiana Vulpiusban, egy egyszerű virágkötő lányban, akit 1807-ben feleségül vett. Olaszországban ért meg a klasszikus költő két csodálatos versdrámája, az Iphigénia Taurisban /1787/, és a Torquato Tasso /1790/, mindkét mű a fegyelem és a rend költeménye. Bennük látjuk legvilágosabban a goethei humanitás mibenlétét: az embert a benne levő vadság az agresszív tettek felé hajtja, ettől csak a humánus ember szabadulhat meg, aki legyőzi önmagát.
1788-ban találkozott először Schillerrrel, barátságuk és együttműködésük 1794-ben kezdődött. 1791-1817 között a weimari udvari színház igazgatója volt, mindent elért, amit alkotó ember életében elérhetett. Költők, tudósok, uralkodók, hadvezérek keresték fel otthonában, 1808-ban találkozott Napóleonnal, 1812-ben Beethovennel. 1818-tól nyaranként Karlsbadban, majd Marienbadban tartózkodott, itt ismerkedett meg a 19 éves Ulrike von Levetzowval, élete utolsó nagy szerelmével.
1823-tól visszavonultan élt Eckermann társaságában, aki feljegyezte a vele folytatott beszélgetéseket, és közben élete fő művén, a Faust II. részén dolgozott. 1830-ban kapta August fia halálhírét Rómából, ezt a megrázkódtatást már soha nem heverte ki. Szeptemberben még felkereste azt az ilmenaui vadászkunyhót, melynek falára a Vándor éji dala című versét felvéste. Weimarban érte a halál a művészfejedelmet.