Jevgenyij Anyegin /1823-1831/

"Nem a hideg, kevély világnak,
Neked szántam regényemet.
Bár adhatnék a hű barátnak
Ennél méltóbb hűségjelet,
Méltót hozzád, szép tiszta lélek,
Te szárnyaló és egyszerű,
Kiben költői álmok élnek.
Vedd elfogult kezedbe, kérlek,
Pár tarka fejezet csupán,
Van köztük bús is, van vidám is,
Van népies és ideális;
Kissé gyarló gyümölcs talán:
Sok zsenge s hervadt színű évem,
Mulatság, ihlet s egy sereg
Álmatlan éj, borús kedélyem
S hűvös látás termette meg."

Első fejezet
Megismerjük a főszereplő Anyegint, aki a Néva-parton születet, és neveltetése nem sokban különbözött a nemesifjakétól. Apja a cári szolgálatában állott, bár tönkrement, de fia így is a legjobb nevelésben részesült. Először francia nevelőnője volt, majd őt később egy férfi tanár váltotta fel. Mikor felnőtt, tökéletes úriember, tud franciául udvarolni, jól ír, kellemes táncos, ennél nem is kell több, hogy valaki a társaság egy kellemes tagja legyen.
Napjai a többi nemesifjúhoz hasonlóan telnek, délelőtt egymást érik a vizitek, a délutánját az öltözőszobában tölti, az este pedig vagy a színházban, vagy valamilyen bálban éri. Az ifjú örömét leli a legújabb divat szerint készült ruhákban, a legválogatottabb ínyencségekben, de öröme nem tart sokáig. Még alig tizennyolc éves, de máris úgy érzi, megcsömörlött mindentől, napjaiban semmi élvezetet nem talál, kiábrándult mindenből, rajta is úrrá lett korának divatos életérzése, a "Spleen". Hogy valahogy elűzze az unalmat, megpróbált írni, majd amikor ez nem ment, a könyvekben keresett vigaszt. De igazából ez sem okozott számára örömöt, úgy érzete, minden, amit leírtak, túl unalmas, túl avitt, hazug vagy fecsegő. Szeretne külföldre utazni, de közbeszólt a sors, édesapja meghalt. S jöttek a gondok, egymást érték az uzsorások, annyi adósság maradt utána. Az ifjú pereskedni nem akart, kiegyenlített mindent, talán abban reménykedett, hogy a sors megsegíti, és nem is kellett csalatkoznia. Nagybátyja meghalt, vidéki birtokának ő az egyedüli örököse, és a vidéki birtok egy kis időre újra célt adott üres életének.

Második fejezet
A természet azonban csak rövid ideig nyűgözte le, hogy elűzze az unalmát, megpróbált a gazdasággal törődni. Jobbítani a jobbágyok helyzetén, újításokat bevezetni, de a környéken csudabogárnak tartották, volt, aki csak mosolygott rajta, de a földesurak nagy többsége rossz szemmel nézte. Eleinte egymást érték a látogatók, a környékbeli földbirtokosok, de szép lassan elmaradtak. A környékre egy új, fiatal földesúr költözött.
"Neve: Vlagyimir Lenszkij, lelke
Göttingai szellem neveltje,
Az ifjúság virága volt,
Kant híve, verselt és dalolt.
Ködülte németföldi tájról
Hozott új eszmét, új tudást;
Szabadságról szent áldomást,
Tűzlelket, mely lobogva lángol,
Hozta rajongás szép szavát
S vállára omló szöghaját."
A szomszédait ő sem kedveli, a gazdálkodáson és a mulatozáson kívül másról nem is lehet velük beszélgetni. Látogatóba sem szívesen járt, hiszen szép volt, fiatal és gazdag, minden lányos házban mint leendő kérőt fogadták, és mindent megtettek volna, hogy ebbe "szép igába" hajtsa fejét. Lenszkij azonban csak Anyegin barátságára vágyott, bár a tűz sem különbözött jobban a víztől, mint ők ketten, a kezdeti unalom után hamar egymásra találtak. Sokat beszélgettek egymással tudományról, szenvedélyről, szerelemről, Lenszkij lelkesültsége és Jevgenyij rezignáltsága jól kiegészítette egymást. Lenszkij szerelmes lett az egyik Larin lányba, a szép és kedves Olgába.
"Szófogadó lány volt, szerény volt,
S nyílt, mint a költő élete,
Vidám, mint hajnaltájt az égbolt,
S kedves, mint csók lehellete;
Mosoly, hang, termet, égikék szem,
Lenfürt, mozgás olyan egészen...
De ezt a képet, ezt a színt,
Az Olga-arcot rendszerint
Meglelheted minden regényben,
Vonzó leányarckép nagyon,
Szerettem is fiatalon,
Aztán meguntam szörnyűképpen."
Olga csak egy szép lány, arca üres és lélektelen, nővére, Tatjana teljesen az ellentéte. Szépségben nem veheti fel a testvérével a harcot, ő szilaj, vadóc természet, szeret olvasni, a lányos elfoglaltságok, mint a hímzés, nem vonzza. Édesapjuk meghalt, Lenszjkij első dolga volt, hogy ellátogatott a "jó szomszéd halóporához", és szomorúan gondolt arra, hogy nem is oly régen még remekül volt, és boldogan ígérte neki Olguskát.

Harmadik fejezet
Lenszkij szinte minden estéjét a Lacin-házban tölti, és ráveszi barátját, hogy egyszer ő is tartson vele, Anyegin ekkor találkozik a két lánnyal először. Meglepi, hogy barátja Olgát választotta; ha ő költő lenne, az ő szíve Tatjanához húzna.
,,...Nénje érdekelne,
Ha költő volnék, Olga nem,
Az arc üres, lélektelen,
Mint egy Van Dyck-madonna képe,
Kerek s pirosló színű, mint
Amott a hold, mely bárgyun int
A bárgyú horizonton égve."
Anyegin látogatása mély hatást gyakorolt a családra, de a szomszédok sem hagyták szótlanul, mindenki arról kezdett suttogni, hogy Tatjanát Jevgenyijnek szánják. Tatjana hallotta a szóbeszédet, és bár bántotta, hogy róla pletykálnak, az jólesett szívének, hogy Jevgenyijt szánják neki. E fiatal lánytól szokatlanul merész lépésre szánta el magát, csodálatos levélben vallotta meg szerelmét Anyeginnak.
"Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panaszszavának S
zívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
...........................................
Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az Isten... T
ied szívem, téged szeret!
...........................................
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatóan, ne adj mást -
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem."
A levelet Tatjana dadusának unokájával küldi el Jevgenyijhez, a válaszra azonban sokat kell várnia.

Negyedik fejezet
Anyeginre mélyen hatott Tatjana vallomás, és "egy percre a régi vágy hatalmát érezte szenvedélyesen", a válaszát személyesen mondja el a lánynak a Larin-ház kertjében. Anyeginnek bár nagyon jólestek a lány őszinte szavai, és ha úgy érezné, hogy számára a családi tűzhely boldogságot jelentene, egy percet sem habozna, és a lány lenne a jövendőbelije. Tatjana őszinteségéért őszinteséget érdemel, de ő nem a boldogságra született, ő nem lenne méltó párja a lánynak, nem tudná Tatjanának azt a boldogságot megadni, amit érdemel. Így nem tudja viszonozni Tatjana érzéseit. Nem nehéz megsejteni, milyen hatással volt ez a találkozás a lányra, búskomorságba esett, szinte belebetegedett a fájdalomba, a család és a szomszédok szerint itt már csak egyetlen dolog segít, ha mihamarabb férjhez megy. A Larin-ház másik leánya, Olga azonban boldog, Lenszkij rajta kívül senki mást nem vesz észre, Olga nevével fekszik és kel. Elmúlik a nyár, véget ér az ősz, Anyegin szinte ki sem mozdul otthonából: könyv, séta, alvás, ennyi a szórakozása. A nyár és az ősz még csak-csak eltelt így, de az orosz tél magányosan kiábrándítóan unalmas. Lenszkij próbálja rávenni, hogy szakítson a remeteélettel, és menjen emberek közé, erre remek alkalom adódik, hiszen Tatjana most ünnepli névnapját, és a bálra őt is várják.

Ötödik fejezet
Tatjana szerette az orosz telet, szerette a zord szépségű havas tájat, a népszokások víg kavalkádját, hitt a jelekben és a népi jóslatokban. Rosszat álmodik, és fél tőle, hogy az álom valami szörnyűséges dolgot jövendöl.
A névnapja alkalmából rendezett bátra összesereglik a vidék apraja-nagyja, mindenki jelen van, aki számít, Anyegin is eljön. Jevgenyijt az asztalnál Tatjanával szembe ültetik. Látja, hogy a lányt szinte az ájulás kerülgeti, sápadtan és hallgatagon ül, fel sem mer pillantani, a neki szóló köszöntőket meg sem hallja. Jevgenyij nem bírja az idegdrámát, a sírást és a bús női arcot, dühíti a báli hangulat, a lány viselkedése is nyugtalanítja. Rosszkedvéért Lenszkijt teszi felelőssé és Olga körül kezd legyeskedni. Lenszkij alig bírja leplezni féltékenységét, amikor látja, hogy barátja hogy udvarol szerelmének, táncra kéri, bókol neki. Amikor Olga visszautasítja Lenszkijt, mert a cotillont már Anyeginnek ígérte, dühösen távozik a házból, és úgy dönt, ilyen sértésre csak a párbaj lehet a méltó felelet.

Hatodik fejezet
Lenszkij otthonában készül a párbajra, segédjének a mulatós Zareckijt kéri fel, ő viszi el Anyeginhez a párbajra hívó levelet.
Jevgenyij már megbánta, hogy pillanatnyi rossz hangulatának engedve megbántotta a barátját, de nem akar szembeszállni a párbaj becsületkódexével, és elfogadja a kihívást. Lenszkij otthon várja Jevgenyij válaszát; tartott tőle, hogy barátja valamilyen tréfával kitér előle, de Zareckij szavaiból kiderül, már minden eldőlt, másnap virradatkor a malomnál összecsaphatnak.
A párbaj előtt Lenszkij meglátogatja Olgát, és csodálkozva látja, hogy a lány úgy fogadja, mintha mi sem történt volna, olyan, mintha a bálon nem is ő lett volna, ez már újra a régi kedves Olga. Bár nem akart, mégis náluk marad a vacsorára is, és mikor búcsút vesz a lánytól, szíve mintha mindjárt megszakadna. Minden gondolata az eljövendő párbajon jár, olvasni sem tud zaklatott állapotában, inkább versbe foglalja gondolatait
""Vajon hová, hová szaladtak
Tavaszom arany napja?
Mit hoz a holnap virradatja?
Szemem mind hasztalan kutatja.
Ködébe fény nem sugaraz.
Mindegy: a sorstörvény igaz.
Elesem-é nyíllal találva,
Vagy testem mellett félrecsap.
Kiszabva hoz ránk jót a nap,
Van ébrenlétje, és van álma;
Áldott, ha gonddal ránk derül,
S áldott, ha éjben elmerül...""
Lenszkij álmatlanul tölti az éjszakát, alig bóbiskol el, máris kelti a párbajsegédje, hogy indulniuk kell. Jevgenyij jól töltötte az éjszakát, késik is egy pár percet, még párbajsegédet sem visz magával, úgy gondolja, most a szolgája, Guillot is megteszi.
Felállnak a párbajozók, elhangzik a vezényszó, eldördül a két lövés, és Lenszkij holtan esik össze. Anyegin rohan oda hozzá, szólintgatja, de mindhiába, a lánglelkű ifiú poéta már halott.
,,...Nincs, odalett idő előtt!
A hajnal szépséges virága
Viharszélben lelankadott,
Az oltártűz kihamvadott"

Hetedik fejezet
A párbaj után Anyegin még a telet vidéki birtokán töltötte, a Larin-ház közelében, majd elutazott, a házat a kulcsárné gondjaira bízta. Olga sem gyászolta sokáig a göttingiai szellem neveltjét, Lenszkijt, férjez ment egy szép ulánus kapitányhoz, és már a szülői házat is elhagyta. Így egyedül maradt Tatjana, magányosan élt édesanyjával, hiányzott neki a húga, ki annyi éven át hű barátnője volt. Magányát nagy ritkán csak az enyhíti, ha átmegy Anyegin házához, és a kulcsárné engedélyével Anyegin könyveit olvasgatja. A családja úgy dönt, ez így nem mehet tovább, minél előbb férjhez kell mennie, hiszen már a húga is boldog asszony. Tatjana itt már minden fiatalembernek kosarat adott, férjhez menni pedig egy ifjú lánynak legkönnyebben Moszkvában lehet, tehát el kell utazniuk, a család még az összes költséget is magára vállalja. Hosszú és fáradságos út állt előttük, mire megérkeznek a fehér kövű, gyönyörű Moszkvába, melynek aranykeresztes kupolái már messziről látszanak. Tatjanát és édesanyját örömmel fogadják a rokonok, sietnek a vendégeknek minden jót megadni. Tatjana eleinte nem érzi jól magát ebben a számára oly idegen forgatagban, ahol egymást érik az estélyek és a bálok, ő visszavágyik kis falujába, ahol a hársfák alatt még Anyeginnel sétált. Az egyik bálon azonban a nagynénik elégedetten néznek össze, egy kövér tábornok igen hosszan nézi Tatjanát.

Nyolcadik fejezet
Hosszú idő telt el, Anyegin már huszonhat éves, nem nősült meg, mióta a végzetes párbajban elvesztette barátját, semmiben nem leli örömét, sehol nem találja a helyét.
Hol itt, hol ott jelenik meg, szüntelen keresve valamit, amely által nyugalmat lelhetne. Most éppen Péterváron egy elegáns estélyen jelent meg, ahol a ragyogó háziasszonyban alig ismeri fel az egykori vidéki kislányt, Tatjanát. Egy barátjától, a hercegtől kérdezi, hogy ki az az elegáns hölgy, aki épp a spanyol követtel beszélget.
"Bemutatlak, s megismered.
De kit? - A feleségemet.
Nős vagy? Ne mondd!
Rég? S nőd ki lánya?
- Két éve volnánk házasok.
Larin lányt vettem el. - Tatjana!
Ismerted? Szomszédjuk vagyok."
És a herceg máris viszi felségéhez Anyegint, a jó barátját Tatjana bár meglepődött a férfi váratlan felbukkanásán, de arcvonásai nem árulták el, igazi társasági dámaként fesztelenül csevegett egykori ideáljával. Anyegin e nagyvilági hölgyben nyomát sem látta a régi vidéki félszeg fruskának, az egykori Tatjanának. Ez a kifogástalan modorú asszony lenne az a bátortalan kislány, akit ő kioktatott, akinek rajongó, félszeg sorait még ma is őrzi?
"A lány... vagy ez csak álom itt?
Az eldugott völgy lánya, kit
Alig vett észre, meg se nézett,
Az szól hozzá olyan fölényesen,
S nincs egy szelíd nézése sem?"
A bál színes forgatagában hiába van jelen Pétervár színe-java, a legbefolyásosabb emberek, főrangúak, divatcsodák, sokan keresik Anyegin társaságát is, ő azonban csak egy embert lát, bármerre néz is, Tatjanát.
"Nem azt a kis bátortalant,
Vidékük egyszerű leányát,
Szegény, szerelmes szótalant,
A hűvös hercegnőt csodálja,
Az istennőt, kinek hazája
Felséges Néva városa...
...........................................
Milyen más nővé vált Tatjana!
Az új sorssal hogy összeforrt!
Feszes rangban hogy eltalálja
A fesztelen helyes modor!
Termek fenséges asszonyában,
Ki példát ad hangban s szabályban,
Ki látná azt a régi lányt,
Kit érte égő lángja bánt?"
Kétség sincsen, Anyegin szerelmes lett, megfordult a sors kereke, most ő lett a kínzó szenvedély rabja, érzéseit most ő vallja meg levélben a lánynak, és ő az, aki remegve várja a választ.
"Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
- Bár untam - elveszítheti.
S közénk áll meg egy gyászos óra...
Lenszkij bús áldozatja lett...
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett:
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhődtem érte!
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
 Lábánál kínban égni el...
Ez, ez a boldogság csodája!
Ettől megfoszt a sors."
A választ azonban hiába várja Anyegin, három levele is felelet nélkül marad. Végül úgy dönt, mindent egy lapra tesz fel, és személyesen beszél a lánnyal.
Az asszonyt egyszerű ruhában, minden dísz nélkül, egy asztalnál levelet olvasva találja, és a szeméből
,,...mint a halk patak,
A könnyek hullva hullanak".
A rémült, szenvedő alakban már újra a régi vidéki kislányt látja, és vad fájdalommal borul térdre előtte. A hosszú hallgatást végül Tatjana töri meg, és halk szóval kéri a férfit, hogy keljen fel. Egykor neki kellett meghallgatni Anyegin kioktatását, azokat a szavakat, melyek összetörték a szívét, most ő leckézteti meg a férfit.
"Ifjabb voltan s tán jobb lehettem
Találkozásunk idején,
Anyegin, szívemből szerettem,
S szívében mit találtam én?
S válasz mi volt? Szigorúsága.
Egy halk leány szerelme, vágya
Nem is volt újság, ugye, nem?
 Ma is meghűl még - istenem! -
Vérem hideg, feddő szavától
S szemétől... Nem hibáztatom:
Nemes szándékú volt nagyon
A szörnyű órában, s magától,
Amit tett, nem volt helytelen:
Köszönöm, hogy úgy bánt velem..."
Akkor nem tetszett a férfinak, visszautasította, most miért üldözi őt? Azért, mert nagyvilági hölgy lett belőle, vagy mert férje csatákban szerzett dicsőséget és sebeket, és most az udvar kegyét élvezik?
"Sírok... Ha azt a régi Tatjanát
El nem feledte, tudja meg
Inkább törném érzéshiányát,
Szavát, mely érdes volt s rideg,
Kioktató hangjának élét,
Mint ezt a sértő szenvedélyét,
A leveleket s könnyeket.
Akkor másként viselkedett,
Fiatal álmom szánva nézte,
Tisztelt egy lányt Ez volt a múlt..."
Tatjanát most már sérti Anyegin viselkedése, boldogan eldobna mindent, itthagyná a fényes nagyúri életet, és szívesen élne régi otthonában, kis szobájában könyvei között, ott, ahol megismerte Anyegint Mindketten közel jártak a boldogsághoz, de a sors közbeszólt, és másként döntött. Miután Anyegin elment, ő magányosan élt, végül férjhez ment, s bár még mindig szereti Anyegint, már késő, a férjéhez sosem lenne hűtlen.
"...Most pedig
Menjen, kérem, ne is kövessen;
Tudom, hogy lélekben nemes,
Becsületes, önérzetes,
Szeretem még (mit rejtegessem?),
De másnak szánt a sors oda,
S hűtlenné nem leszek soha."
Jevgenyij villámsújtottan áll, miután Tatjana magára hagyta, érzések viharát élte át, mikor egy sarkantyúhang ütötte meg fűjét, Tatjana férje lépett be a szobába. Itt búcsúzik el hőseitől és az olvasótól Puskin, Tatjana és Anyegin sorsának további alakulásáról semmit nem tudunk.