Móricz Zsigmond /1879-1942/

A családi hagyomány szerint 1879. június 29-én, az anyakönyvi bejegyzés szerint július 2-án született Tiszacsécsén. Édesanyja Pallagi Erzsébet, négygyermekes özvegy református papné lánya. Apja Móricz Bálint feltörekvő iparos ember, vállalkozó szellemű gazda. A jómódú parasztok közé magát felküzdő apát egyik csapás érte a másik után, cséplőgépe felrobbant, bérelt malmukat elsodorta az árvíz. A család tönkrement, feladták tiszacsécsei házukat és Prügyre költöztek. A hatéves Zsigmondot nagybátyja, Pallagi László gépészkovács veszi magához. 1888-ban rövid időre újra együtt a család, Zsigmondnak ekkor már hat testvére volt, egy évvel később megkezdi tanulmányait a debreceni református gimnáziumban.
Iskolai élményeiről Életem regénye c. könyvében így ír: "...Az első napok legnagyobb benyomása kétágú volt, egy testi és egy szellemi.
Első a kollégium szaga. A másik a könyv mérhetetlensége.
A kollégium szaga az igen kellemetlen volt, bűznek is lehetne mondani. Sokat gyötört, fintorgattam az orromat. Már a falun sem szerettem az iskola dohos, pállott, szúrós szagát, de a kollégiumtól mást vártam, és szúrósabb szag kerengett, vörös fertőtlenítőszerek szagával kicsiszolva.
Ellenben az, hogy akármerre néztem, akárkire pillantottam, s akárhova léptem be, mindenütt könyvet, könyvet és csak könyvet láttam, éreztem, csodálhattam: ez földöntúli gyönyörűséget adott.
Mert én ebben az időben semmit sem szerettem e világnak tárgyai közül, csak a könyvet. Szégyen, nem szégyen, nem szerettem a virágot, nem szerettem a cukrot, nem szerettem a játszást: csak a könyvet szerettem..."
Debreceni kollégiumának csak fél évig a diákja, szülei Sárospatakra költöznek, így tanulmányait itt folytatja.
Bár sokat olvas és az önképzőkörnek is tagja, nem érzi jól magát az iskolában, rosszul tanul, hatodikban három tárgyból áll bukásra.
1930. május 11-én tartott beszédet régi iskolájában. "Hölgyeim és Uraim, mélyen tisztelt tanár urak, nemes tanuló ifjúság!
Most ahogy itt állok önök előtt, érzem bizonyos felelősség van rajtam!
...Én Sárospatakon, a kollégiumban csak ott kezdhetem a szót, ahol 34 éve abbahagytam: én itt csak mint rossz tanuló jelentkezhettem. Három csikóval mentem el innen, nem tudok szabadulni a lelki kényszertől, hogy bevalljam, hogy engem ez a három csikó hozott vissza. Ezt a három fékezhetetlen paripát letagadni vagy szépítgetni, olyan dolog volna, ami nem illenék egy valahai pataki diákhoz.
...Kutya nehéz iskola volt abban az időben ez a pataki kollégium. Jó nehéz iskola volt, szép iskola volt, nagytekintélyű iskola volt, de nehéz egy iskola volt. Itt ugyanis a tanárok azt akarták, hogy a diák tudjon.
Pedig diákkoromban két dologhoz nem értettem. Egyik, hogy megtanuljak valamit. Másik, hogy előadjam, amit tudok. Ma sem értek egyikhez sem. Nincs memóriám és nincs szónoki képességem.
Az én tanulási módszerem nem vált be. Nekem ugyanis egyéni módszerem volt. Én szeptemberben egyszerre végigolvastam az egész tananyagot, az összes tankönyvet, amit a Trócsányi könyvkereskedésben meg kellett venni, s azzal tudottnak vettem az egészet és külön forrástanulmányokba merültem.
Emlékszem, egyszer hat zöld fedelű könyvet cipeltem a hónom alatt negyedikes koromban. Meglát a kollégium hátsó kapujánál Kovácsy tanár úr s azt kérdi:
- Hát te mit viszel, fiam?
- Macaulay - mondtam ártatlanul.
- Azt nem úgy ejtik ki, hanem Mé-ko-li!
Ez a Mékoli az én legnagyobb pataki emlékem. Ő ábrándított ki Jókaiból. Addig ugyanis szenvedélyes Jókai olvasó voltam. Tizennégy éves koromra legalább hetven kötetét elolvastam, de Mékoli hallatlan arányú történelme utána a skót világ romantikája s egzakt igazsága után nem kellett többet a regény csillogó játéka.
Egyszer betévedtem a görög szobrok gipszöntvényeivel zsúfolásig töltött termébe. Megbabonázott a görög szobrászat. Pasteiner Gyula nagy művészettörténetét akkor egy évig tanultam, az ötödikben. Még ma is ez az alapja műtörténelmi érzésemnek és ízlésemnek.
Aztán különös hálával tartozom Csontos tanár úrnak, aki temperamentumos és nagy fantáziájú történelmi előadásaival a magyar história s különösen Mátyás király szerelmesévé tett, pedig ecsetelte, hogy Mátyás ágyút szegeztetett az országgyűlésnek, úgy szavaztatta meg az adót. Már akkor elhatároztam, hogy megírom Mátyás királyt. Ha Isten segít, még talán meg is teszem.
Ilyen emlékek rajzanak fel bennem az öreg kollégium várszerű boltjai alatt. - És a vár! Mennyit kerülgettem a tömör romokat, lesve a Rákóczink szerencsecsillagát.
...Első honoráriumomat is itt kaptam. Szüleim háza nagy diáktanya volt. Egy karácsonykor felszólított egy jogász lakónk, hogy írjak neki egy szerelmes verset. Mélyen lenéztem ugyan e könnyű múzsát, de azért megírtam. Karácsony után, mikor visszajöttek a diákok, este disznóságot vacsoráztunk. Egyszer csak azt mondja édesanyám:
- Tudjátok-e, mit eszünk? Zsiga kapta valami versért. ...Tanítványom is volt. Egy borsodi gyerek, olyan kemény kis fickó, aki megtette, hogy néhány napi vakációt csináljon magának, tüzes dróttal sebeket égetett a kezén, s azt mondta, hogy veszett kutya marta meg. Kun Zoltán dr. úr kiégette a sebeket s azt mondta: eredj órára! El lehet képzelni, egy ilyen tatárral mennyit kellett harcolni, hogy eredménye legyen.
Hol volt nekem időm, hogy a napi penzummal foglalkozzak!
Szóval, ha az ember soká firtatja, kiderül, hogy az aranyos diákélet voltaképpen szegény fiúknál már ugyanolyan erős életharc, mint a felnőtteké. Egyszerre három urat szolgálni: az iskolát, az életet és a saját belső, öntudatlan fejlődést - az ritkán egyeztethető össze.
Harmincnégy év telt el azóta. S én ezalatt kivételesen nehéz és harcos életet éltem végig. De annál nagyobb izzásban sohase voltam, mint az itt töltött két és negyedév alatt.
Az ember egész életében azt az életvonalat folytatja, amit 12 és 18 éve közt kezdett. Ez a jellem kialakulásának kora. És a lelki erők ébredésének s a szellemiség megnyilatkozásának ideje. A szenvedés többet ad az embernek, mint az öröm. Ilyenformán én sokat köszönhetek a pataki iskolának.
Amit azóta, mint író csináltam, annak gyökerei innen indultak el. Itt tanultam a történelmet oly végtelen nagyra becsülni. Mert minden perc az előző folytatása és minden élet az előző életek folytatása.
A Patak felett futó felhők a magyarság felhői voltak mindig az én számomra. S az a határtalan irodalmi szellem, amely ebben az időben itt uralkodott, rendkívül kedvező volt egy leendő író számára. Nagy és nemes eszmék uralkodtak itt a lelkeken. A Kazinczy házához kivittek bennünket Széphalomra s ez egy életre elhatározó befolyást gyakorolt rám. A Tompa Mihály, az Erdélyi János s mindezek fölött a Kossuth Lajos lelke égetett és gyújtogatott itt.
...Itt tanultam meg, amit azóta vallok, hogy az élet és az írás ugyanaz és egy. És hogy számorva mindenesetre az élet: az írás.
Az hódalomnak végtelen nagyrabecsülése, szenvedélyes akarása és boldog kielégülése volt az, amit én itt megkóstoltam. S így ma már csak szeretettel s hálával emlékszem a bodrogparti Athénre, ahol minden kő a magyar históriát s minden hagyomány a magyar irodalom rajongását lehelte. A tömör kollégium, a nagykönyvtár gyönyörű terme a százezernyi könyvel, a döbbenetes hatású vár és az egész szellemi élet, mely itt élt és lihegett, a szellemi munkásság dicsőségére tanított. Még a szinte tragikus összeütközés is, amelyet magam idéztem magamra, áldásossá és hasznossá lett későbbi író életemre."
Félévkor Pallagi Gyula másik nagybátyja, a kisújszállási gimnázium igazgatója veszi magához. Az évet jeles eredménnyel zárja Kisújszálláson. Itt írja első drámáját Sertoriusról, az ókori rabszolgavezérről. Jó eredménnyel érettségizik, és a debreceni egyetem teológia fakultására iratkozik be. Tanulmányait azonban fél év múlva a jogi karon folytatja először Debrecenben, majd Budapesten. Az érettségi vizsgáját követő 10 év a kudarcok évtizede számára. Rövid ideig volt iskolájában óraadó tanárként dolgozik, majd újra a fővárosba megy és különböző munkákat vállal el. Díjnok a Központi Statisztikai Hivatalban, katalóguscédulákat ír az Egyetemi Könyvtárban. Néhány évig Az újság c. napilap gyermekrovatának munkatársa, itt jelennek meg először meséi, gyermekversei. A Kisfaludy Társaság megbízásából Szatmár megyében népmesegyűjtést végez.1905-től, közben megnősül, elveszi Holics Jankát, kisfiuk születik, de a csecsemő nyolc hónapos korában meghal.
Visszatér tanulmányaihoz, ezúttal a budapesti jogi karon, dolgozik a vármegyei monográfiák szerkesztőségében. Ebben a sok kitérőkkel tarkított életszakaszban újra nagybátyja siet a segítségére, aki megszabadítja a hivatali robottól és beajánlja a korszak ismert íróinál, Kozma Andornál, Szász Károlynál, Rákosi Jenőnél, aki a Budapesti Hírlapban közli egy kisnovelláját. Reviczky Gyuláról írt tanulmányát Szász Károly jelenteti meg az Urániában.
Eljut arra a felismerésre, hogy nem az írók társasága nem fogadja be maguk közé, hanem egyszerűen az írásai nem elég figyelemfelkeltőek, elég magukkal ragadók.
Megfogalmazza írói hitvallását: "...igen késő volt, huszonnyolc éves korom után, mikor rájöttem, hogy voltaképpen csak azt lehet leírni, ami fáj. Ami megsebzi az embert."
Második gyermeke halálakor írja a Hét krajcár c. művét és e címet viselő novelláskötete 1909-ben jelent meg. Kosztolányi így ír a novelláról: "Ezerkilencszáznyolcban, a Nyugat október 16-iki számában jelent meg a Hét krajcár. Ez volt az első írás, melyet tőle olvastam. (...) Idéznem akkori érzéseimet, tisztáznom kell, hogy mi hatott rám annyira. Mindenekelőtt meglepett a hang biztossága, a szűkszavúság, mely művészre vall, az erő és egyszerűség, mely nem magyarázza, hanem varázslatosam megláttatja, érzékelteti az életet. Ugyanekkor azonban megdöbbentett valami más, ami túl van a mesterségen, a szemérem előkelősége, a kacaj és vér együtt. Ezt az elbeszélést többnek tartom művészi munkánál. Egy nagy költő jelentkezésének éreztem, aki hétköznapi tárgyak között a huszadik század népmeséjét írja, egy szürke tündérregét. Nem bírok szabadulni ettől a benyomástól.
Móricz Zsigmond szememben ma is a Hét krajcár írója. Ez a hét krajcár, mellyel elindult, jelkép: az ő öröksége. Mindegyik krajcár jellemző írói elhivatottságára. Néhányat a gépfiókban lelt, a munka oltárszekrényében, egyet valahol elrejtve az üveges almárium bűvös zugában, ahol a múlt emlékeit, az ereklyéket őrzik, kettőt az édesapjánál és édesanyjánál, az őseinél, akiktől származik, s az utolsót, a legértékesebbet egy koldustól kapta, egy magyar koldustól, aki poros országútjainkon reménytelenül ballag, a szenvedők szenvedőjétől, akinek cserében érte, ezért az egy krajcárért, mindörökre odaadta szívét és szavát. Idők során sokat gondolkoztam erről. A csodálatos mese jelentősége folyton-folyvást nőtt. Az az ütött-kopott szoba, melyben megtörtént, egyre szélesedett, tágult, mélyült, s most úgy rémlik, hogy már akkora, mint ez az ország, és az a halovány anya, aki mártírmosollyal figyeli fiát, a játszót és harcolót, a tréfázót és élőt, őt, aki kincset keres ott, ahol oly kevés a kincs, mindnyájunk közös édesanyja."
Jó időpont az indulásra, hiszen 1908-ban indult meg a modern magyar irodalom fórumát jelentő folyóirat, a Nyugat, amely befogadja az írót és publikálási lehetőséget biztosít a számára. Novelláskötetéről Ady írt kritikát a folyóiratban, melynek 1933-ig a főmunkatársa. 1909-ben a folyóirat folytatásokban közli Sárarany c. regényét. Ha a század első évtizede a kudarcot jelentette számára, a második évtized a sikert hozza meg. 1911-ben könyv alakban is megjelenik Sárarany c. regénye, és még a háború éveiben is sorra jelennek meg művei: a Nem élhetek muzsikaszó nélkül, A fáklya, a Szegény emberek. Művei új színt hoznak a magyar irodalmi életbe, továbbviszi és fejleszti Mikszáth dzsentri-jellemábrázolását, a valósággal szembesíti olvasóit.
Az 1818/19-es forradalom elején még bízik a változásokban, a kisgazdaságok és a mezőgazdasági szövetkezetek működőképessége izgatja. 1919 tavaszáig bízik a változásokban, a kommün utolsó, egyre diktatórikusabb, kilátástalanabb eseményeivel már nem tud és nem is akar együtt haladni.
A kommün bukása után meghurcolják, visszahúzódik leányfalusi házába, és ekkor írja a Légy jó mindhalálig c. regényét. A húszas évek elejétől sorra születnek a nagy regények, köztük az Erdély-trilógia első része, a Tündérkert. Az 1924-es falusi idill, a Pillangó után a Kivilágos-kivirradtig fordulatot jelez: a dzsentri-téma előtérbe kerülését. Az irodalmi sikerek mellett azonban nem járnak együtt a magánélet nyugalmával. Felesége 1925-ben öngyilkos lesz. Második, Simonyi Máriával, a kor ismert színésznőjével kötött házassága sem sikeres, és éppen ebben az időben, 1929-ben lesz Osvát Ernő halála után Babits Mihállyal együtt a Nyugat szerkesztője. Harminckilenc hónapig szerkeszti az ország legtekintélyesebb irodalmi folyóiratát, mialatt a lap egész idő alatt az anyagi csőd szélén imbolyog.
Ez idő alatt jelenik meg a Barbárok című novelláskötete. Elkészül A boldog ember vallomása c. munkájával. Megírja személyes vallomását Életem regénye címmel, amelyben túllép a hagyományos regény formáján, szociológiai, kortörténeti és lélektani fejtegetéseket iktat a szövegbe.
1936-bari ismerkedett meg Littkey Erzsébettel, akit Csibének nevez és pártfogásába vesz. Az ő elbeszéléseiből megismeri a külvárosi szegények világát.
Egy levelében 1937-ben így ír róla: "...Már kb. 1500 oldal jegyzetem van. S amiket mond, oly remek, hogy eddig 28 novellám jelet meg abból, amit majdnem szó szerit írtam le az ő eladásaiból. Dosztojevszkiji mélység, megrendítő élet- és léleknyomor, gyerekek lehetetlen szenvedései, szóval a pesti legsötétebb proletárélet tünetei lepleződtek le előttem. A novelláknak irodalmi körökben óriási sikere volt."
Az utolsó években újra lapot szerkeszt, a Kelet Népe már valóban az ő lapja, amelytől haláláig nem válik meg. Jelszava: "Ne politizálj, építkezz.'
Bejárja a visszacsatolt Erdélyt; megírja a Rózsa Sándor-regényeket. A Rózsa Sándor második kötetét egyetlen hónap alatt írja meg, mintha érezné, már nincs sok ideje. Közben tovább is szerkesztője a Kelet Népének, kiadásra készíti elő a Magvető c. kötetet. Egyre fáradékonyabb, mind több időt tölt Leányfalusi házában, ősszel szeretné megkezdeni a Rózsa Sándor-trilógia harmadik részét, de augusztus 29-én agyvérzés éri. Amikor telefonon meghallja, hogy Gyöngyi leányának gyermeke született, hirtelen elönti a meghatottság, leejti a kagylót. Két nap múlva Budapestre szállítják, a Korányi klinikára. Néhány napi szenvedés után, 1942. szeptember 4-én, hajnali háromkor távozik az élők sorából, azon a napon amikor, először bombázzák Budapestet.

Művei:
1909 - Hét krajcár
1911 - Az Isten háta mögött
1911 - Sárarany
1916 - Nem élhetek muzsikaszó nélkül
1918 - Fáklya
1920 - Légy jó mindhalálig
1921-1933 - Erdély-trilógia (Tündérkert; A nagy fejedelem; A nap árnyéka)
1924 - Pillangó
1927 - Uri muri
1930 - Rokonok
1936 - A boldog ember
1938 - Életem regénye
1940 - Árvácska
1941 - Rózsa Sándor a lovát ugratja
1942 - Rózsa Sándor összevonja a szemöldökét