Goriot apó /1834/

A történet Vauqerné penziójában játszódik. "Vaugerné, leánynevén de Conflans, idős asszonyság, negyven éve tart fenn polgári penziót Párizsban, a Diáknegyed és a Saint-Marceau negyed közt húzódó Neuve-Sainte-Genevive utcában."
A regénybeli történet 1819-ben kezdődik, egyik színhelye a Vauquer-ház. Egy polgári penzió Párizs egyik külkerületében "férfiaknak és nőknek, fiataloknak és öregeknek". A Vauquer-ház a korabeli Párizs társadalmi keresztmetszetét mutatja be.
A penzió a főváros egyik külső városrészében található, "...ahol állandóan hullófélben van a vakolat, és patakokban folyik a szennyvíz". Aki erre jár, kedvét veszti itt. "Egy kocsi robogása errefelé esemény, a házak mogorvák, a falak börtönre emlékeztetnek."
Az öreg tésztagyáros, akit egykoron Goriot úrnak hívtak, a történet kezdete előtt hat évvel, 1813-ban költözött a penzióba, akkor még a legszebb szobát bérelte, és évi 1200 frankot fizetett. Akkoriban még Vauquerné is ámulva nézte pazar ruhatárát, míves tárgyait, és esténként gyakran elképzelte, hogy eldobja az özvegyi fátylat, és mint Goriot-né születik újjá. Jobban megválogatta a penzió lakóit is, és minden beköltözőnek büszkén hangoztatta, hogy Párizs egyik legmegbecsültebb nagyiparosa az ő házának a lakója. Ez idő tájt költözött a házba l'Ambermesnil grófnő is, aki megígérte a tulajdonosnőnek, hogy megszerzi számára a tésztagyárost. A grófnő meg is tett mindent, hogy a férfi közelébe férkőzzön, csak éppen nem Vauquernének, hanem saját magának akarta a férfit megkaparintani. Goriot úr azonban visszautasította a grófnőt, aki a történtek után azonnal elhagyta a penziót, hathavi kifizetetlen számlát hagyva maga után. Vauquerné miután belátta, hogy minden fáradozása hiábavaló volt, az őt ért bajokért kizárólag a tésztagyárost okolta. Mindent megtett, hogy apró bosszúságokat okozzon a férfinak, és minden lakót megpróbált ellene hangolni. Ahogy a férfi anyagi helyzete egyre romlott, úgy nőtt iránta a tulajdonosnő ellenszenve. Ahogy teltek az évek, úgy költözött egyre rosszabb és rosszabb szobába, s most az egyik leghitványabb odú lakója havi 45 frankért, és már mindenki csak egyszerűen Goriot apónak hívtak, és legtöbbször csak a penzió lakói gonosz tréfáinak volt a céltáblája. Az öregurat időnként két csinos és drága ruhákat viselő dáma látogatta, akikről mindenki azt hitte, hogy kurtizánok, az öreg pedig egy vén kéjenc. Senki sem hitte el, amikor az állította, hogy a két ifjú hölgy a lányai.
A regénynek 35 szereplője van, ezek közül csak néhány kap fontos szerepet. A regény története egy penzióból indul, a főbb szereplői a penzió lakói, akiknek sorsa összekapcsolódik különböző külső szereplőkkel. A központi hősök részletesebb bemutatásával előkészített cselekmény egyszerre több szálon indul el.
Rastignac, a joghallgató diák a nyári szünet után tér vissza Párizsba. Az otthoni szűkölködés hatása nem múlt el nyom nélkül. A történet elején Eugéne Rastignacot, mint egy szegény kispénzű diákot ismerjük meg, aki a penzió egyik legrosszabb, legszegényesebb szobáját lakja.
"Angouléme környékéről jött Párizsba jogot hallgatni, és népes családja a legsúlyosabb nélkülözéseket vállalta, hogy évi ezerkétszáz frankot küldhessen neki. Eugéne de Rastignac - ez volt a neve - az a fajta ifjú volt, akit a balsors munkára szoktat, aki serdülőkorától kezdve tisztában van vele, minő reményeket fűznek hozzá a szülei, és szép jövőjét azzal alapozza meg, hogy máris kiszámítja, mire viheti tanulással, tanulmányait pedig eleve hozzászabja előre látható társadalmi mozgalmakhoz, hogy az elsők közt aknázhassa ki a lehetőségeket. Az ő érdekes megfigyelései és a párizsi szalonokban való ügyes helyezkedése nélkül történetünk híjával volna a valóság színeinek, hiszen e színeket kétségkívül e fiatalember mozgékony szellemének köszönhette, és vágyának, hogy behatoljon egy szörnyű helyzet rejtélyeibe, amelyet okozói éppoly gondosan titkoltak, mint szenvedő alanya."
Egyetlen célja a mindenáron való érvényesülés. Észrevette, hogy mekkora befolyásuk van a nőknek a társadalmi életre, ezért gazdag női pártfogóra akar szert tenni.
Távoli rokona az egyik legünnepeltebb párizsi szépasszony, Beauséant vikomtné segítségével bejut a legfelsőbb körökbe. Megdöbbenve tapasztalja, hogy az az általános és elfogadott, ha a férjes hölgyeknek szeretőjük van, aki azonban egy előnyösebb kapcsolatért bármikor otthagyhatja az asszonyt.
Rastignac egyik lakótársa, Vautrin a penzió talán legérdekesebb lakója. Már a mű elején előrevetíti a végkifejletet.
"Ez az ember tudta vagy gyanította a környezetében élők ügyeit, viszont az ő gondolataiba és foglalatosságaiba senki be nem láthatott. Noha látszólagos vidámságát, állandó szíveskedését és nyájasságát válaszfalként állította önmaga és a többiek közé, mégis nemegyszer elárulta, hogy jellemének félelmetes mélységei vannak. Gyakran tett Juvenalishoz méltó epés megjegyzéseket, szívesen gúnyolta a törvényeket, ostorozta az úri társaságot, azzal vádolta, hogy önmagának ellentmond. Mindebből arra lehetett következtetni, hogy haragban van a társadalommal, s hogy élete mélyén gondosan eltemetett titok lappang."
A penzióban lakik még a három férfin és a penzió tulajdonosnőjén kívül Couterné, egy hadbiztos özvegye, egy ifjú hölggyel, Victorine Taillefer kisasszonnyal, akiről dúsgazdag édesapja nem hajlandó tudomást venni, nem ismeri el gyermekének. Az apja minden vagyonát fiára akarja hagyni, a gyengéd szívű lányról szinte tudomást sem vesz, évente csak egy kisebb összeget juttat neki. A második emeleten Vautrin mellett Poiret, egy idősebb úr lakik. A harmadik emeleten az egyik legnyomorúságosabb szobában él Goriot apó mellett Michonneau kisasszony, egy hajdan talán jobb napokat látott vénlány, aki magán viseli egykori kicsapongásainak minden nyomát.
Rastignac unokanővére bálján találkozik Anastasie de Restaund grófnéval, akiről megdöbbenve tudja meg, hogy nem más, mint Goriot apó idősebb lánya. Amikor Eugéne egy látogatásakor a grófnénál megemlíti, hogy egy penzióban lakik Goriot apóval, többet nem fogadják. A vikomtnétól azt is megtudja, hogy az öregúr másik lánya egy német bankárhoz, Nuncingen báróhoz ment feleségül, és minden vágya az, hogy befogadja őt a jobb társaság. Az asszony szavaiból az is kiderül, hogy a két lány, miután apjuktól hatalmas hozományt kaptak, mindketten eltűrték, hogy férjeik megtiltsák nekik, hogy az apjukat a házukban fogadják. A két testvér szinte egymással is alig találkozik, apjukat csak akkor keresik fel, ha pénzre van szükségük, és Goriot apó, miután rajongásig imádja lányait, már mindenét pénzzé tette, hogy rajtuk segítsen. Míg apjuk nyomorog, ők fényűző életet élnek, szeretőt tartanak, adósságokat csinálnak, és mindent Goriot apó fizet. A diák megdöbbenve hallja ezeket, hiszen számára a család még szent dolog, de a vikomtnétól kemény, de hasznos leckét kap, amiket tanácsos megfogadnia, ha valamire vinni akarja Párizsban.
"- Nos, Rastignac úr, bánjék úgy a világgal, ahogy megérdemli. Érvényesülni akar? Hozzásegítem. Fölmérheti majd a nők feneketlen romlottságát, a nyomorult, határtalan férfihiúságot. Sokat olvastam ennek a világnak a könyvéből, de voltak még számomra ismeretlen lapjai. Most már tudok mindent. Menné] hidegebben számít, annál előbbre jut. Vágjon oda kíméletlenül, akkor félni fognak öntől. Ne tekintse másnak a férfiakat és nőket közönséges postalovaknál, amelyeket otthagy az állomáson, hogy utolsót rúgjanak, s így majd eléri vágyai végcélját. Higgye el, semmire sem viszi, ha nem akad egy nőre, aki érdeklődik ön iránt. Egy nőre, aki fiatal, gazdag és elegáns. De ha igazi érzése támad, rejtse el, mint valami kincset, nehogy megsejtsék, mert akkor el van veszve."
A vikomtné nagyszerű tervet sző, amely által Eugéne el tudja érni a célját. Delphine de Nucingen hiába gyönyörű és dúsgazdag, nem jut be az előkelő társaságba, ahová mindennél jobban vágyakozik, hiszen a férje csak egy "pénzember". Nucingenné majd' belehal az irigységbe, hogy nővére, aki egy született arisztokrata felesége tagja annak a körnek, ahova ő csak vágyakozik. Tehát Eugéne mivel már bezárta maga mögött a Restaud-ház kapuját, azzal, hogy kiejtette Goriot apó nevét, most használja fel Nucingennét. A vikomtné majd meghívja őt az estélyére, ahol Párizs színe-java jelen lesz, és itt módja nyílik megismerkedni a bárónéval. Nucingenné örömmel fogadja a vikomtné meghívását, hiszen ezzel leghőbb kívánsága teljesülhet, bekerülhet a legfelsőbb körökbe. A vikomtnétól éppen vacsorára tért haza a penzióba, ahol a lakók újra Goriot apón köszörülték a nyelvüket, és Eugéne a lakók legnagyobb megdöbbenésére védelmébe vette az öreget Megfogadva a vikomtné tanácsát, hiszen tervei megvalósításhoz pénzre volt szüksége, öngyilkossággal fenyegetőzve pénzt zsarol ki anyjától és húgaitól, ő is felismeri, hogy viselkedése sokban hasonlít Goriot lányaiéhoz.
"Anyád összetörte az ékszereit - mondta magában -, nagynénéd bizonyára sírt, amikor eladta néhány kedves ereklyéjét. Mi jogon kárhoztatná Anastasie-t? Te a jövőd érdekéért teszed ugyanazt, amit ő a szeretőjéért tett. Melyiktek különb a másiknál?"
Vautrin is tesz egy ajánlatot a fiatalembernek, ami révén elindulhat a felemelkedés útján. A penzió egyik lakója, Victorine, a fiatal leány, akit milliomos apja kitagadott Vautrin terve az, hogy ha a diák magába bolondítja Victorine-t, akkor ő párbajban megöleti fivérét, így az apa egyedüli örököse a leány lesz. Ha a diák elveszi Victorine-t, óriási hozományhoz jut, amiből kétszázezer frank lesz az ő részesedése, így meg tudja alapozni üzleti vállalkozását az Egyesült Államokban. Rastignac meginog, pénzszűkében udvarolni kezd a lánynak, de Vautrin tervét aljasnak találja, és megpróbálja megakadályozni a párbajt. Vautrin azonnal rájön a fiú tervére, altatót kevert az italába, így az nem tudja a családot értesíteni. A párbaj megtörténik, Victorine bátyja meghal, az apa azonnal visszafogadja a lányát, magához költözteti őt Couture-néval együtt.
Közben Eugéne a vikomtné segítségével megismerkedik Nucingennével, és eléri a célját, Delphine a szeretője lesz. Goriot apóhoz is egyre közelebb kerül, az öreg örül, hogy a lánya talán megtalálja a boldogságot Eugéne mellett, és végre rendszeresen hall felőle. Eugéne mélységesen megrökönyödik, amikor először megy be az öregúr szobájába, és szembesülnie kell a legmélyebb nyomorral, azután, hogy látta Delphine-t egy vagyont érő ruhakölteményben, és megfordult Restaud grófné fényűző palotájában.
"Az ablakon nem volt függöny. A falakra ragasztott papírt több helyen levált a nedvességtől, felkunkorodott, és kilátszott alóla a füsttől megsárgult vakolat. A jó ember hitvány ágyon hevert, csak egy vékony takarója volt, meg egy vattázott lábmelegítője, Vauquerné régi ruháinak ép darabjaiból összetoldott huzattal. Az ablakkal szemközt régimódi, öblös hasú rózsafa komód, fiókjain levél- vagy virágdíszes, venyigeszerű rézfogantyúkkal, az ócska bútor tetején mosótálban vizeskancsó, mellette borotválkozáshoz való eszközök. Az ágy fejénél éjjeliszekrény állt, ajtó és márványlap nélkül, a kandallónál, amelyben tűznek nyoma sem volt, az a négyszögletes diófa asztal, amelynek keresztrúdján Goriot összelapította az ezüsttálat. Rozoga íróasztal, rajta a jó ember kalapja, barnás szalmafonatú, alacsony karosszék és két szék egészítette ki a nyomorúságos bútorzatot. Az ágy mennyezetéről, amely fönt valami rongydarabbal volt megerősítve, vörös-fehérkockás, silány szövetfüggöny lógott Bizony a legszegényebb hordár padlásszobája is jobban volt berendezve, mint az öreg Goriot szállása itt, Vauquemé házában. Dermesztő, szívszorító látvány volt ez a szoba, a legkomorabb börtönre emlékeztetett"
Szinte kettős életet él. Éjszaka a legelőkelőbb körökben fordul meg, a legnagyobb fényűzés veszi körül. Szemlélője az úri társaság életmódjának. Megdöbbenve tapasztalja a felszín alatt zajló élethalálharcokat, a két Goriot lány költekezését, azt, hogy apjuk az egyre nagyobb nyomorba süllyed, csak hogy segíthesse lányait. Nappal pedig hazatér otthonába, ami egyelőre még a penzió. Ahol szintén élethalálharcot vívnak a bennlakók, de a fennmaradásért Condureau rendőr pénzt ajánl Michonneau-nak, ha segít leleplezni egy veszedelmes bűnözőt Meggyőződése szerint a penzió egyik lakója, Vautrin nem más, mint egy hírhedt fegyenc, a "Vasfejű", eredeti nevén, Jacques Colin, akik a börtönlakók pénzét kezeli, amíg azok a büntetésüket töltik. Egy gyógyszert ad át az asszonynak, amit ő Vautrin italába kever. A szer vértolulást idéz elő: akinek a szervezetébe jut, az egy időre magatehetetlen lesz, így meg tudják nézni, hogy a férfin rajta van-e a fegyencbélyeg, és valóban ő-e a "Vasfejű". A terv beválik, és kiderül, hogy rendőr szimata helyesnek bizonyult, Vautrin nem mást, mint a hírhedt "Vasfejű". Rendőrök törnek be a házba, és a mélységesen megdöbbent lakók előtt leleplezik, majd letartóztatják a bűnözőt A penzió lassan kiürül, hiszen Victorine elköltözött a nevelőnőjével, a lakók nem hajlandók együtt lakni az áruló Poiret-tel és Michonneau-val, nekik is távozniuk kell. Eugéne is bejelenti a tulajdonosnőnek, hogy Goriot apóval ő is elhagyja a házat. Hiszen az öregúr, hogy kedveskedjen a lányának, elegáns lakást rendez be Eugéne-nak, hogy nyugodtan tudjanak a fiatalok találkozni, és azt tervezik, ő is odaköltözik. A vikomtné tartja a szavát, és Delphine-t is meghívja a diákkal az egyik báljára. Mikor Eugéne elmegy hozzá, hogy elmondja neki a jó hírt, megtudja az asszonytól, hogy mindenki a nővéréről beszél, aki szintén hivatalos a vikomtné estélyére. A grófné, hogy mentse szeretőjét, aki óriási adósságokat csinált, eladta férje családjának híres ékszereit, a családi gyémántokat. Az asszonytól a diák visszatér a penzióba, ahol úgy gondolja, már az utolsó éjszakát tölti. Másnap Goriot apóval a hordárra várnak, hogy elköltöztesse őket. Goriot apóval abban állapodtak meg, hogy délután az új lakásban találkoznak. Az egyetemről azonban Eugéne még visszatért a penzióba, hogy rendezze a számláit, mert tartott tőle, hogy az öreg túlbuzgóságában még az ő számláit is rendezi. Visszatért a szobájába, és meghallotta Delphine hangját. Mivel úgy gondolta, az asszonynak előtte nem lehetnek titkai, figyelni kezdett, később túl érdekesnek találta a beszélgetést, semhogy ki ne hallgatta volna. Mivel Goriot apó úgy tudta, a diák nincs otthon, és egyedül vannak a házban, a lánya nyugodtan beszélhetett. Delphine szavaiból kiderült, hogy férje a hozományát is alig megindult vállalatokba fektette, ha most kell kiadni a felesége vagyonát, teljesen tönkremennek, és ő elveszti anyagi függetlenségét. Delphine apját is hibáztatja, hogy ilyen örvénybe került, hiszen olyan fiatal volt, amikor férjhez ment. Goriot apó teljesen kétségbeesik, amikor látja, hogy lánya milyen szerencsétlen, és hogy ő sem tud rajta segíteni, ekkor toppan be Anastasie, akit nővére jelenléte láthatóan zavarba hoz. Kiderül, hogy ő is nagy bajban van, amit múlt este Delphine mondott róla Eugéne-nak, az mind igaz. Az elmúlt időkben szeretőjének több váltóját fizette ki, de az utolsó váltót csak úgy tudta kiegyenlíteni, ha férje családi ékszereit eladta. A szeretőjét megmentette, de saját magát tönkretette. Férje mindent megtudott, rettenetes jelenetre került sor a házastársak között. A férje a külvilág előtt fenn akarja tartani a házasságuk látszatát, mindössze arra kíváncsi, a gyermekek közül ki az, akinek ő az apja. Feleségétől annyit kér, mondjon le a vagyonáról. Goriot apó mindent megtenne, hogy lányain segítsen, pedig még a teljes igazságot nem is tudja. Anastasie a gyémántok eladásából sem tudta szeretője, Maxime összes adósságát rendezni, még tizenkétezer frankkal taroznak, és a grófné könyörögve kéri az apját, hogy mentse meg a férfit, hiszen nélküle ő sem tudna élni. A két nővér összeszólalkozik, és az apjuk gyötrődve nézi, amint a két imádott lánya veszekszik. Eugéne, aki a szomszédban mindent hallott, átjavította a Vautrintől kapott csekket, és átadta a grófnőnek, amellyel az asszony kifizetheti szeretője utolsó tartozását. Goriot apó önmagát kárhoztatja lányai boldogtalansága miatt, az önvád mardossa, egyre rosszabbul lesz, miután lányai távoznak, Eugéne fekteti le. Rastignac orvostanhallgató barátja, Bianchon szerint az öregúr már menthetetlen, állapota egyre romlik. Este az Olasz Operában beszámol az apja rossz állapotáról Delphine-nek, de a nő nem törődik vele, számára csak egy csapás létezne, ha elvesztené Eugéne szerelmét. A napot már az új lakásban töltötte, és csak este tért vissza a penzióba, ekkor tudta meg, hogy Goriot apó már fel sem tud kelni. Az öregurat Bianchonnal együtt ápolják, megpróbálnak könnyíteni mérhetetlen szenvedésein, az öregúr lázálmában is egyre csak a lányait emlegeti. Megtudja, hogy délelőtt még nála járt Anastasie, az esti bálra készült ruháját sem tudja kifizetni, és az öregúr utolsó csecsebecséit is eladta, és elzálogosította filléres évjáradékát is, hogy lánya kifizethesse a báli ruháját, de így is boldog, örül annak, hogy a lánya gyönyörű lesz a bálban, és repesve várja, hogy jöjjön a pénzért. Eugéne és Bianchon egész éjjel virrasztott a beteg mellett, a grófnő csak egy küldöncöt
küldetett a pénzért, ő maga nem jött el. Eugéne üzen Delphine-nek, hogy az apja haldoklik, de a lányt már csak a vikomtné bálja érdekli, amire Párizs előkelő dámái és urai lélegzetvisszafojtva várnak. Mindenki tanúja akar lenni a vikomtné bukásának, hiszen az asszonyon kívül már mindenki tudja, hogy imádott szeretője, Ajuda-Pinto márki megnősül. Míg Delphine kérésének engedve Eugéne a bálra készül, megvetően gondol az elegáns társaságra, a nagyúri körökre.
"Sártengernek látta a nagyúri világot: aki a lábát belemártja, nyakig elmerül benne.
- Itt csak hitvány bűnöket követnek el! - dörmögte. - Vautrin különb ezeknél Látta a társadalom három fő megnyilvánulását. az Engedelmességet, a Küzdelmet és a Lázadást; a Családot, a Világot és Vautrint. Nem mert állást foglalni. Az engedelmesség unalmas volt, a lázadás lehetetlen, a küzdelem bizonytalan. Gondolatban visszatért családja körébe. Eszébe jutottak az otthoni élet tiszta érzései, a szerettei közt eltöltött napok. Ezek a drága lények, akik a családi tűzhely egyszerű törvényeihez alkalmazkodtak, megtalálták a teljes, folytonos, zavartalan boldogságot. Bár rajzottak benne a jó gondolatok, mégsem érzett magában elég erőt hozzá, hogy a tiszta lelkek hitével álljon Delphine elé, és a szeretet nevében intse erényre. Megkezdett nevelése már megtermette gyümölcseit. Már önző módon szeretett. Kitapintotta, megismerte Delphine szívének természetét. Sejtette, hogy akár az apja holttestén át is képes elmenni a bálba. Ahhoz, hogy a bölcs tanácsadó szerepét játssza, gyenge volt, nem merte magára haragítani az asszonyt, s nem tudta volna magát rászánni, hogy elhagyja."
Az estélyen Párizs színe-java jelen volt, "a társaság mintha azért öltözött volna díszbe, hogy búcsút vegyen egyik fejedelemnőjétől." Az asszony úgy döntött, hogy örökre elhagyja Párizst, és ezentúl egyik vidéki birtokán fog élni, Eugéne-t kéri meg, hogy hozza el a márkitól a hozzá írt szerelmes leveleit.
Mikor Eugéne újra visszatér a penzióba, Goriot apónál csak az orvostanhallgatót találja, aki szerint az öregnek már csak órái vannak hátra. Mindenüket pénzzé teszik, Eugéne az óráját adja be a zálogba, hogy ápolhassák a beteget. Rastignac egymás után küldi a sürgönyöket az öregúr lányaihoz, de egyikük sem jön el haldokló édesapjához, aki azokon a ritka pillanatokon, amikor magánál van, csak őket emlegeti. Míg Bianchon gyógyszerért ment, a diák egyedül maradt a beteggel.
"Leült az ágy lábához, szemét az ijesztően fájdalmas arcra meresztette.
Beauséantné elvonult s világtól, ez itt meghal - tűnődött. - Tiszta lelkek nem maradhatnak meg sokáig ebben a világban. Hogy is férnének össze a nagy érzések a hitvány, kicsinyes, felületes társadalommal"
Az öregúr utolsó órái már csak szenvedést jelentenek számára, már tudja, lányait többé már soha nem fogja látni, átkozza magát. Hogyha nem adta volna ki nekik az óriási hozományukat, bezzeg még mindig mellette lennének, vői is a kedvét keresnék, és nem lehetne olyan kívánsága, amelyet ne teljesítenének azonnal. Szörnyű kínjain most csak az segítene, ha újra láthatná gyermekeit, hallhatná csengő hangjukat.
"Ó, barátom, kedves Eugéne úr, ön nem tudja, mi az, amikor egy aranyfényű pillantás hirtelen ólomszürkévé fakul. Amióta az ő szemük nem sugárzik rám, örök télben élek, azóta eszem a búbánat kenyerét. Azért éltem, hogy bántsanak, megalázzanak. Annyira szeretem őket, hogy lenyeltem tőlük minden sértést, annak fejében, hogy néha megajándékoztak az öröm morzsáival. Egy apa, aki elbúvik, hogy láthassa leányait! Életemet adtam nekik, és ők még egy órát sem adnak nekem! Szomjazom, éhezem, ég egész bensőm, és ők nem jönnek el, hogy enyhítsék haláltusámat"
Eugéne elmegy mindkét lányához, hogy azonnal jöjjenek, ha még látni akarják az életben apjukat, de mindketten visszautasítják. Delphine csak a komornáját küldi el, Anastasie elmegy, de már későn érkezik. Tébolyultan kéri apja bocsánatát, élete összeomlott, férjétől csak megvetés az osztályrésze, vagyonát, amit apja egy életen át gyűjtött neki, elvesztette, szeretője óriási adósságot hagyva hátra, megszökött, és azzal is szembesülnie kell, hogy aki miatt mindenét elvesztette még csak hűséges sem volt hozzá. A szegényes temetést a diák és az orvostanhallgató intézi, lányai a temetésre sem mennek el, csak a cselédeiket küldik el.
Rastignac magára maradva, ahogy sétál ki a temetőből, végignézett Párizson, "és kiejtette száján ezt a nagyszerű mondatot: - Most mirajtunk a sor!
A Társadalom arcába vágott merész kihívás első tetteként Rastignac elment vacsorázni Nuncingen bárónéhoz."