Candide vagy az optimizmus

A történet Vesztfáliában kezdődik, Thubder-tenTronckh báró kastélyában. A báró büszke előkelő származására és a környezetére. A kastély lakói úgy gondolják, lakhelyük a világ legszebb kastélya. Itt nevelkedik Candide /nevének jelentése: jámbor/, akiről néhányan tudni vélik, hogy a báró húgának a gyermeke. A báró úrnak és a bárónénak két gyermeke van, Kunigunda a lányuk, tizenhét éves gyönyörű hajadon, fiuk mindenben az apjára hasonlít. A ház "orákuluma" a bölcs filozófus, Pangloss mester. A báró rátalált Kunigundára és Candide-ra, amint a spanyolfal mögött szerelmeskedtek, és Candide-ot azonnal kiutasította a házából. Candide megpróbáltatásai ekkor kezdődnek, távol a "legeslegjobb világ legeslegszebb kastélyától". Candide egy Valdberghofftrardbkdikdorff nevű városba ért, ahol két kék dolmányos idegen meghívja egy ebédre. Candide-nak ez éppen elég ahhoz, hogy igaznak fogadja el Pangloss mester tézisét: "mégiscsak minden a legjobban van e világon." Az idegenekről azonban rövid időn belül kiderül, hogy a bolgár király toborzói, és az ifjút vasra verve viszik a hadseregbe. Egyre jobban beletanul a fegyverforgatásba, sikerét azon tudja lemérni, hogy mind kevesebb fenyítésben van része. Egy szép tavaszi napon sétálni megy, úgy gondolva, ez természetadta joga, távozását azonban szökésnek veszik; választhat, hogy a harminchatszor megvesszőzik, vagy tizenkét golyót kap. A vesszőzést választja, de amikor már nem bírja elviselni a fájdalmakat, inkább a halált választaná. A társai szívesen teljesítenék kérését, de a bolgár király éppen akkor sétál arra, és megkegyelmez az ifjúnak. Mire felépülne, megkezdődik a bolgár-avar háború. Candide elmenekül a csatatérről, először egy avar faluban él, amelyet a bolgárok égettek fel, majd egy bolgár faluba megy, ahol az avarok kegyetlenkedéseivel kell szembesülnie. Candide Hollandiába menekül. Hiába próbál alamizsnát koldulni a jómódú keresztények hazájában, a "komoly képű polgárok" javítóházzal fenyegetőznek. Candide-ot végül egy jószívű anabaptista, Jacques megszánja, házába fogadja és ellátja mindennel, munkát is ad neki az egyik gyárában. Candide újra úgy gondolja, igaza van mesterének, tényleg minden a lehető legjobban van ezen a világon. Másnap egy elrettentő külsejű koldussal találkozik az utcán, akiben Pangloss mestert ismeri fel. Akiről kiderül, hogy vérbajos, és a betegséget Paquette-től, a szobalánytól kapta el. Jacques meggyógyítja Pangloss mestert és felfogadja könyvelőjének. Candide megtudja a filozófustól, hogy mi minden történt a kastélyban távozása után. A bolgárok megölték az egész családot, Kunigundát előbb még jól meg is gyalázták a gazemberek.
Jacques-nek üzleti ügyei miatt Lisszabonba kell utaznia, magával viszi az ifjút és a filozófust is. Hajójuk viharba kerül, a szerencsétlenséget csak hárman élik túl: Candide, Pangloss és egy goromba matróz, aki Jacques halálát okozta. A hajótöröttek kiúsznak a partra, ahol épp földrengés van. Amíg Pangloss mester és Candide segít a romeltakarításban, addig a matróz, hiába próbálnak a lelkére beszélni, rabolni és fosztogatni kezd. Panglosst és Candide-ot, mivel segítettek a romok eltakarításában, meghívják vacsorára. Pangloss még most is kedvenc tételét próbálja bizonygatni, hogy ez a világ a létező világok legjobbika. Panglosst és Candide-ot elfogják: "az egyiket azért, mert beszélt, a másikat csak azért, mert helyeslőleg hallgatott...". Az ország legbölcsebbjei úgy gondolják, az emberek kínjaira jó gyógyír lenne egy, a népnek rendezett szép autodafé. Így egy biscayait, két portugált, Panglosst és Candide-ot akarják föláldozni. Végül pár embert megégetnek, Panglosst felakasztják, Candide-ot pedig megvesszőzik. Ezen a napon újabb földrengés rázza meg az országot. Candide rémesen érzi magát, már semmi sem vigasztalja, siratja Panglosst, Kunigundát és Jacques-ot. Candide-ot egy öregasszony elhívja magával, három napig ellátja, majd egy elviszi Kunigundához. A lány elmeséli, hogyan maradt életben, és mi történt vele azóta, mióta Candide elhagyta a kastélyt. Szülei palotáját feldúlták a bolgárok, szüleit megölték, őt többször meggyalázták, de egy kapitánynak köszönhetően megmenekült. A bolgár tiszt azonban később elvette a lány minden pénzét, majd eladta egy zsidó kalmárnak, Don Issacarnak.
Az ő kastélyában beszélgetnek most is. Itt, ebben a pazar környezetben kellett rájönnie, hogy mégsem az ő kastélyuk volt a legeslegszebb a világon, mint ahogyan azt korábban feltétel nélkül elhitte. Egyik nap aztán a szentmisén észrevette őt a főinkvizítor. Mindenáron meg akarta venni a zsidótól, Don Issacar azonban ebbe nem egyezett bele. Megtehette ezt, hiszen ő az udvar bankárja, és így igen nagy a tekintélye. Végül is abban egyeztek meg, hogy a ház a közös tulajdonuk éppúgy, mint Kunigunda. A lány hétfőn, szerdán és szombaton a zsidóé; a többi napokon pedig az inkvizítoré. Kunigunda ugyanakkor bizonygatja Candide-nak, hogy eddig még mindkettőjüknek ellenállt.
Az autodafét Kunigunda inkvizítora rendezte. Szörnyű volt látnia, ahogyan Panglosst felakasztják, Candide-ot pedig megvesszőzik.
Candide akarata ellenére kétszeres gyilkossá válik. A zsidó ugyanis benyit a szobába, és féltékenységében Candide-ra támad, aki erre kénytelen védekezni. Az inkvizítor is megjelenik a helyszínen, és Candide most sem kerülheti el, hogy a kardját használja. Az öregasszony tud róla, hogy az istállóban három andalúziai ló van, így mindhárman elmenekülnek. Cádiz felé indulnak. Candide most ismét hasznát veszi a bolgár hadseregben tanultaknak. Cádizban éppen a paraguayi jezsuiták ellen gyűjtenek csapatokat. Candide olyan katonásan viselkedik; hogy hamarosan kapitány lesz az Újvilág felé tartó seregben.
A hajón az öregasszony elmeséli élete történetét. Tizedik Orbán pápának és Palesztrina hercegnőnek a lánya. 14 éves koráig palotában nevelkedett. Vőlegénye egy gyönyörű herceg volt; már készültek is a közeli nászra. A herceget azonban megmérgezte egyik régi szeretője. Borzalmas kalandokba keveredett ezután. Elvesztette a családját és a vagyonát. Marokkóban találkozott azzal az emberrel, aki őt hatéves koráig nevelte. Megígérte, hogy segít a hercegnőnek, ehelyett Algírban eladta egy bejnek. Ezután sorozatosan egyik ember tulajdonából került a másikéba. A fél fenekét is elvesztette egy háborúban, amikor a katonák a nők ezen testrészének felével igyekeztek jóllakni. Számtalan országban cselédeskedett, míg végül Don Issacarnál, a zsidónál lett szolgáló. Az öregasszony szerint akármelyik utast kérdeznék; mindegyik megátkozná a maga életét. Közben megérkeznek Buenos Airesbe. Ellátogatnak a kormányzóhoz. A kormányzónak nagyon megtetszik Kunigunda, így mindenáron magánál akarja tartani.
Candide menekülni kényszerül, mert Európából befut egy hajó, amelyet külön az ő üldözésére indítottak útnak, tele törvényszéki emberekkel, poroszlókkal és egy bíróval. Együtt menekül vele a szolgája, Cacambo. Őt még Cádizban vette magához: a kevert vérű szolga szinte minden mesterséget kipróbált már korábban. A sok tapasztalattal rendelkező ember ettől kezdve mindvégig igen nagy segítségére van Candide-nak. Felismeri, hogy most előnyösebb a jezsuiták oldalán harcolni, mint ellenük.
Megismerkednek a tisztelendő tartományfőnökkel. Az atya különösen örül annak, hogy Candide-dal a saját anyanyelvén, németül beszélhet.
A főhőst újabb csodával határos meglepetés éri. A főtisztelendő úrról ugyanis kiderül, hogy Kunigunda öccse; tehát ő is túlélte annak idején a borzalmakat. Rendkívül megörülnek egymásnak: a tisztelendő úr még boldogabb lesz, amikor megtudja, hogy testvére, Kunigunda él és egészséges.
A jezsuita elmeséli az átélt szörnyűségeket, és hogy őneki miképpen sikerült megmenekülnie. Megegyeznek, hogy együtt vonulnak be győztesként Buenos Airesbe, és visszaszerzik Kunigundát. Candide ennek különösen örül, hiszen akkor végre feleségül vehetné kedvesét. A tisztelendő atyát erre elönti a méreg: hogyan is gondolhat ilyet Candide, amikor Kunigundának hetvenkét őse van. Dühében rátámad. Candide önvédelemből leszúrja Kunigunda öccsét. Cacambo tanácsára a báró úr csuhájában menekül, mintha ő volna a tisztelendő ezredes úr.
Sikeresen átjutnak a határon, egy erdőben elalszanak. Amikor felébrednek, azt veszik észre, hogy képtelenek megmozdulni. Kiderül, hogy a tartomány lakói, a Fülesek megkötőzték őket. Már forralják is a vizet egy nagy üstben, hogy megfőzzék a gyűlölt jezsuitákat: Cacambo azonban ért a nyelvükön. Most éppen azzal menti magukat, ami miatt menekülniük kellett: nézzenek csak utána a Fülesek: ők barátok, hiszen a gazdája éppen most ölt meg egy jezsuitát; annak a csuháját hordja.
A Fülesek utána is járnak a hallottaknak, és ezután már igen barátságosan bánnak az idegenekkel. Candide a szolgájával a Fülesek országából Cayenne-be akar eljutni. Az oda vezető út azonban tele van természeti akadályokkal. Találnak egy üres csónakot. Cacambo tanácsára az áramlás irányában haladnak, remélve, hogy a folyóvíz lakott helyre viszi őket. A mostoha körülmények között kilátástalanná válik a helyzetük. A csónak összetörik, ők pedig szikláról sziklára vánszorognak. Az eléjük táruló látvány azonban megérte a fáradságot: az égbe nyúló hegyek között jól megművelt vidék terül el előttük. Feltűnően szép emberek ülnek ragyogó kocsikban. Nincs az az európai ló, amely olyan gyorsan húzhatná ezeket a járműveket, mint az itteni hatalmas, piros juhok.
A két fáradt utas az első falunál megáll pihenni. A gyerekek aranybrokát rongyokban szaladgálnak. Kavicsokkal játszanak, ezekről közelebbről nézve kiderül, hogy aranyból, rubinból, smaragdból vannak. Mindenki jót nevet, amikor látja, hogy a két idegent mennyire elbűvölik a földön heverő értéktelen kövek. A falu fogadójában is ilyenekkel akarnak fizetni a remek vacsoráért. Naiv bőkezűségűkkel jókora derültséget okoznak. A fogadós azonban készségesen megnyugtatja őket: az sem baj, ha nincs itteni pénzük, hiszen minden fogadót a kormány fizet, mindannyit a kereskedelem kényelmére szervezték.
Candide-éknak a falu legbölcsebb embere; egy százhetvenkét éves aggastyán meséli el a különös birodalom, Eldorádó történetét. (A tolmács mindvégig Cacambo, hiszen az itteniek az ő anyanyelvén, perui nyelven beszélnek.) Ez a terület valamikor az inkák hazája volt. A régi Peru lakóinak többsége elhagyta szülőföldjét; és hódítani indult. Ezeket aztán a spanyolok mészárolták le. Az itt maradt hercegek a nemzet beleegyezésével döntöttek úgy, hogy Eldorádó egyetlen lakosa sem hagyhatja el az országot. A hatalmas sziklák és szakadékok pedig megakadályozzák, hogy az európaiak eljussanak ide. Ők bizonyára esztelen pusztításba kezdenének Eldorádó saráért és kavicsaiért. Így aztán népük ártatlan boldogságban élhet. Mindannyian hisznek Istenükben. Mindenük megvan, ezért nem imádkoznak hozzá, inkább folyamatosan köszönetet mondanak neki. Ebben a birodalomban nincsenek papok és szerzetesek; a hálaadásban mindannyian egyenlők.
A király is fogadja Candide-ékat pompás palotájában. Az uralkodó itt sem várja el a hajbókolást; a szeretetteljes üdvözlés pedig kölcsönös. Candide, és Cacambo a vacsoraidőig bejárja a főváros egy ezredrészét: lenyűgöző méretű középületeket, gazdagon díszített piactereket látnak. A városi építészet errefelé nem idegenedett el a természettől. A nyilvános tereken tiszta vizű források folynak, és még a kövezet is kellemes illatot áraszt: Eldorádóban az emberek sohasem pereskednek, így őnáluk nem létezik törvényszéki palota, bíróság vagy börtön. Candide és szolgája egy hónapot tölt Eldorádóban. A főhőst az itteni nyugalom és teljes biztonság sem tudja valóban boldoggá tenni. Legfőbb vágya; hogy újból láthassa Kunigundát. Nem csupán ez az oka azonban annak, hogy egyre inkább vissza akar térni Európába. Cacambonak így beszél a terveiről: "Hiszen igaz, belátom, az a kastély; ahol születtem, messze elmarad e mögött az ország mögött, ahol most vagyunk, de mi haszna, nincs itt Kunigunda, s néked meg biztosan valahol Európában van kedvesed. Ha itt maradunk, tovább: is csak úgy élünk, mint a többiek, viszont, hogyha visszatérünk a mi régi világunkba, s ha csak tizenkét juhot rakunk meg eldorádói kavicsokkal, gazdagabbak leszünk; mint minden király együttvéve, nem kell félnünk az inkvizítoroktól, s könnyen visszahódíthatjuk Kunigunda kisasszonyt."
A király először megpróbálja vendégeit lebeszélni az útról, de amikor látja, hogy az idegenek kitartanak szándékuk mellett, nem marasztalja őket tovább. Megbízza gépészeit; készítsenek egy olyan szerkezetet, amellyel Candide-ot és Cacambót átemelhetik a megmászhatatlan hegyeken: Háromezer tudós dolgozik rajta, s így két héten belőle el is készülnek vele. A különös masina Eldorádó pénznemében kb. 20 millió font sterlingbe került.
Candide és Cacambo a két leggazdagabb európai ember amikor elhagyják Eldorádót. Száz juhot kaptak a királytól ajándékba, megrakva arannyal és Eldorádó egyéb válogatott kincseivel. Útközben azonban a juhok sorra pusztulnak, és száz nap múlva már csak kettő van meg belőlük. A spanyol királynál azért még így is gazdagabbak. Suriname felé tartanak. A városhoz közeledve látják, hogy egy néger fekszik a földön. A szerencsétlen embernek hiányzik a jobb keze és a bal lába. Éppen a gazdáját várja, egy híres és vagyonos kereskedőt. A néger elmeséli, hogy egy cukorgyárban dolgozik, itt a munkás egész kezét levágják, ha valamelyik ujját elkapja a malomkő. A szökési kísérletért szintén súlyos büntetés jár, levágják a lábát: ez tehát az ára annak; hogy az európaiak ételüket édesíteni tudják. Candide újból bizonytalanná válik: nem úgy tűnik, mintha valóban minden a legeslegjobban volna a világon.
Suriname-ban egy spanyol hajó kapitányával próbál megegyezni és közben őszintén elmondja neki szándékát. A spanyol kapitány erre közli vele, hogy semmiképpen nem mehetnek Buenos Airesbe. Mindannyiukat felkötnék, mert Kunigunda kisasszony a kormányzó kegyencnője.
Candide úgy dönt, hogy egyelőre külön kell folytatniuk az utat. Mindkettőjűknél van még legalább 5-6 millió értékű gyémánt, így aztán nincs még veszve semmi. Buenos Airesbe Cacambónak egyedül kell mennie, hiszen ő ezt büntetlenül megteheti. Itt majd annyit kell fizetnie a kormányzónak, hogy hajlandó legyen elengedni Kunigundát. Candide Velencében fogja várni őket; abban a szabad országban semmitől nem kell majd félniük.
Az egyik hajó tulajdonosa elvállalja, hogy Candide-ot és a két juhot Velencébe viszi. A kapitány látja, hogy bármennyit kér is az útért, Candide mindent alkudozás nélkül hajlandó megadni a kívánt ősszeget. Gyanússá válnak neki a juhok, bizonyára rengeteg kinccsel vannak megrakva. A távolabb horgonyzó hajóhoz Candide egy kis csónakon igyekszik eljutni, ám a kapitány közben kifut a kikötőből, hajóján a gazdagon megrakott juhokkal.
Candide most már kénytelen szerényebben élni. Szerencséjére egy francia haján Bordeaux felé indulhat. Előtte még kihirdeti a városban, hogy az egyéb költségeken felől kétezer piasztert ad annak, aki az útitársa lesz. Azt fogja kiválasztani, aki be tudja bizonyítani, hogy mindenki másnál szerencsétlenebb. Az ajánlatra természetesen rengetegen jelentkeznek. Candide végül is az öreg tudóst, Martint választja ki. Martin élettörténete valóban megrendítő; de a többi jelentkező legalább olyan szerencsétlennek vallhatta magát, mint ő. Candide azért választotta őt, mert remélte, hogy a tudós útközben szórakoztatni fogja őt. Martin már semmiben nem bízhat, Candide-nak viszont nagyon is lehetnek céljai. Viszontláthatja Kunigundát; ráadásul bőven van még aranya és gyémántja. Martin elmondja, hogy ő az átélt szörnyűségek hatására manicheus lett. Pangloss mesterrel ellentétben azt vallja, hogy a világban csakis a rossz létezik.
A távolból ágyúszót hallanak, két hajó támadt egymásra. A lövöldözésben az egyik hajó elsüllyed, mintegy száz emberrel a fedélzeten. A víz felszínén valami piros élőlényt látnak úszni. Candide ráismer eldorádói juhára. Kiderül, hogy az elsüllyedt hajó kapitánya az az ember, aki olyan aljas módon kirabolta őt. Most aztán ott heverhet a lopott kincsekkel együtt az óceán mélyén.
Candide Bordeaux-ból azonnal Velencébe akar utazni. Az országúti fogadókban azonban azt hallja, hogy mindenki Párizsba igyekszik eljutni. Ettől Candide-nak is kedve támad, hogy megnézze a francia fővárost.
Párizsról igen rossz tapasztalatokat szerez. A hosszú utazástól betegnek érzi magát. Mivel gyémántgyűrűt visel, azonnal orvosok és segítőkész hölgyek ajánlják fel segítségüket. Martin elmeséli, hogy első utazásakor ő is beteg lett Párizsban, mivel azonban neki nem volt egy árva garasa sem, nem törődött vele senki. Az ápolástól Candide állapota súlyosabb lesz. A lábadozás idején aztán előkelő társaság vacsorázik náluk esténként. Egy fontoskodó abbé, színházba is elviszi Candide-ot és Martint. Az abbé természetesen úgy kritizálja a francia színjátszást, mint egy valódi szakértő.
Candide megismerkedik egy előkelő hölggyel. A márkiné kacérkodni próbál Candide-dal: "...pedig maga idegen; párizsi udvarlóimnak két hétig is kell sóhajtozni, míg magának, kedvesem, már első éjjel engedek, mert egy igazi francia nő tudja, mi a tiszte egy westfáliai fiatalemberrel szemben." A szép hölgy miután észrevett két nagy gyémántgyűrűt Candide ujján addig-addig dicsérgette őket, míg azok a férfi keze helyett az ő kacsóit ékesítették. Az abbé számításból továbbra is mellette marad. A Kunigundához mindvégig hűséges Candide gyanútlanul elmeséli egész addigi történetét. Az abbé erre Kunigunda nevében levelet ír neki. A levélben az áll, hogy ő is épp ebben a városban van, de sajnos annyira beteg, hogy mozdulni sem tud. Candide Martinnal együtt azonnal Kunigundához siet a megadott címre. Természetesen tőrbe csalták: a "betegágyból" egy idegien nő nyújtja ki a kezét, Candide abba teszi a gyémántjait, és még egy zacskó aranyat is hagy a széken. A szobában ekkor egy rendőrtiszt jelenik meg, és letartóztatja az idegeneket. A rendőrtisztet szerencsére könnyű megvesztegetni: három gyémántért szabadon engedi őket.
Candide-ék ezután Angliába hajóznak, Portsmouthban kötnek ki. A parton szemtanúi lehetnek egy admirális látványos kivégzésnek. A tömeg megelégedetten nézi a jelenetet. Candide elképedve hallgatja; hogy az admirálisnak azért kellett meghalnia, mert nem ölt meg elég ellenséges katonát.
Két nap múlva útnak indulnak Velencébe. Messziről látják Lisszabont, Candide reszket a szörnyű emlékektől. Végre kikötnek Velencében. Martin ismét kénytelen ismét végighallgatni a számára annyira idegen tételt a legeslegjobb világról. Kunigundát azonban Candide sehol nem találja, emiatt egyre inkább hajlik arra, hogy Martin világnézetét lássa helyesnek. A Szent Márk téren egy boldognak tűnő párra figyelnek fel. A férfi theatinus barát, a beléje karoló csinos lány énekel, mindketten szemmel láthatóan jókedvűek. Candide fogadást köt Martinnal arról, vajon ők valóban boldogok-e. A lányról kiderül, hogy ő Faquette; tőle kapta el annak idején Pangloss a súlyos betegséget. A lány mostanra kigyógyult belőle, mégis szerencsétlenül alakult az élete. Kénytelen saját magát árulni az utcán; különben képtelen volna megélni. A férfi, fráter Giroflée hasonlóképp csak rosszat tud mondani az életéről. A szerzetesrendbe a szülei kényszerítették 15 éves korában, hogy a bátyjának nagyobb vagyon jusson. Szerzetestársaihoz hasonlóan ő is teljes szívéből gyűlöli a kolostort. Candide mindkettőjüknek pénzt ad. Őszintén reméli, hogy attól boldogok lesznek. Candide azt javasolja Martinnak, ha már itt vannak, látogassák meg Pococurante szenátort. Köztudott, hogy az idegeneket mindig százévesen fogadja, és ami még érdekesebbé teszi a személyét: "Azt mondják, ennek az embernek sohasem volt még fájdalma."
A hatvanéves, nagy vagyonú szenátor valóban fogadja őket a palotájában. Először is két fiatal, csinos lány habzó csokoládéval kúrálja a vendégeket. Pococurante elmondja, hogy azért vannak nála, mert a város elkelő hölgyeit már igencsak, unja, igaz, most már ez a két lány is kezdi fárasztani.
Reggeli után Candide a gyönyörű festményeket szemléli a csarnokban. Hiába lelkesedik, a szenátor csak rosszat tud mondani Rafaello művészetéről. Ezután egy házi hangversenyt rendel. Ekkor a kortárs zenét szidja ugyanilyen meggyőződéssel. Az ebéd után a könyvtárterembe mennek. Pococurante itt igazán elemében érezheti magát. Megvetően beszél Homéroszról, s némi engedménnyel hasonlóképpen szól Vergiliusról és Horatiusról is. A szenátor úgy véli, csak a bolondok ismernek el mindent egy ismert szerzőnél, ő azt a könyvet olvassa el amit szeret. Candide csodálkozik ezen, hiszen őt úgy nevelték, hogy a maga ízlése szerint semmiről se mondjon ítéletet. Martin Pococurante viselkedését igen értelmesnek találja. Pococuranténak óriási könyvtára van, színdarabokból, ókori szerzők műveiből, tudományos művek, de házigazdájuk nem értékeli vajmi sokra ezeket a műveket. Amikor elhagyják a palotát, Candide úgy gondolja, vendéglátójuk igazán boldog ember, hiszen felette áll mindannak amit birtokol. Martin azonban nem ért Candide-dal egyet, hiszen szerinte, vendéglátójukat nem teszi boldoggá mindaz ami a birtokában van, sőt utálja őket. Candide vitába száll Martinnal:
"...nincs-e öröm abban, hogyha mindent megbírálhatunk, s hibát érezhetünk ott, ahol más szépséget vél látni?
- Vagyis - válaszolta Martin - abban volna örömünk, hogy nincs örömünk?
- Akkor hát - felelte Candide - csakis én leszek majd boldog, ha viszontláthatom Kunigundát.
- A reménység sosem árt - mondta Martin."
Egy este Candide-ék vacsorához készülnek a velük egy szállóban lakó idegenekkel. Hátulról váratlanul megszólítja egy ember: nem más ő, mint maga Cacambo. Candide-ot rendkívül boldoggá teszi a találkozás: Kunigundát viszont hiába keresné a közelben ő most Konstantinápolyban van. Cacambo egy volt uralkodó rabszolgája. Mind a hat férfiról kiderül, hogy valamikor uralkodó volt. A trónjukat vesztett idegenek ugyanolyan szerencsétlennek érzik magukat, mint bármelyik nyomorult, akivel eddig találkoztak. Korzika királyának még segíteni is próbál Candide: egy kétezer arany értékű gyémántot ad neki.
Candide-ék Cacambo gazdájával, III. Ahmed szultánnal szállnak hajóra, hogy eljussanak Törökországba. Cacambo elmondja Candide-nak, hogy Kunigunda egy szintén szomorú sorsú volt uralkodónak, Rákóczinak a házában szolgál. Még egy kellemetlen hírt kell megtudnia szerelméről Candide-nak. Kunigunda időközben úgy megcsúnyult, hogy még ránézni is rossz.
A hajón, amivel Konstantinápolyba tartanak, újabb csodás dolog történik velük. A nyomorult gályarabok között Candide ráismer a már rég halottnak hitt Panglossra és Kunigunda testvérére. Candide jó pénzért mindannyiukat kiszabadítja, majd elindulnak Kunigundáért. A báró úr és Pangloss mester elmeséli, hogyan maradtak életben csodával határos módon.
Végül is rátalálnak Kunigundára és az öregasszonyra. Candide elborzad, amikor látja, szerelme mennyire megcsúnyult. Illemből és becsületből mégis kitart mellette. Kunigunda minderről semmit nem tud; őt senki sem figyelmeztette a változásra. A báró úr még így sem akarja eltűrni; hogy testvére egy hozzájuk méltatlan származású emberhez menjen feleségül. Candide dühösen szembesíti a báró urat a valóságos helyzettel, noha szíve legmélyén neki sem sok kedve van már a házassághoz. A báró úr felháborító magatartása azonban megerősíti elhatározásában, a megcsúnyult Kunigundát feleségül fogja venni. A társaság (Kunigunda tudtán kívül) úgy dönt, hogy megszabadulnak a báró úrtól. Egyelőre maradjon a gályán, aztán elküldhetik Rómába a generálishoz.
A filozofálásra hajlamos emberek idejük nagy részét bölcselkedéssel töltik a nemrég vásárolt kis majorságon. Candide meglepően őszinte vallomást hall tanítójától:
"Pangloss viszont megvallotta, hogy mindig iszonyúan szenvedett; de mivel egyszer azt állította, hogy minden jól van ezen a földön, ezentúl sem állított mást, bár réges-rég nem hitt már benne."
Nemrég még ugyanezen a helyen ennek ellenkezőjét bizonygatta Pangloss mester: "utóvégre a nagy Leibniz, ugye, mégsem tévedhetett..."
Egy nap beállít hozzájuk Paquette és fráter Giroflée. Mindketten szörnyű állapotban vannak. Igaza volt tehát Martinnak. Candide nem tehette őket boldoggá a pénzével, a háromezer tallért hamar elköltötték, és Paquette már a régi mesterségével sem tud pénzt keresni.
Ettől kezdve mindannyian a majorságon élnek: Candide, Kunigunda, Pangloss, Martin, az öregasszony, Cacambo, Paquette és fráter Giroflée. Megismerkednek egy szelid öreg törökkel. A török férfi alig húsz hold földön gazdálkodik, gyermekei segítenek neki. Candide-ék kénytelenek elgondolkodni az öreg bölcsességén: "a munka pedig arra jó, hogy messze tartson tőlünk három nagy bajt: az unalmat, a bűnt; a szükséget."
A két filozófus tovább elmélkedik. Martin ezekkel a szavakkal szakítja félbe Pangloss gondolatsorát: "Dolgozzunk; ne okoskodjunk, ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket." A majorban ettől kezdve mindenki igyekszik hasznossá tenni magát. Pangloss a legeslegjobb világ egyetlen láncsort alkotó eseményeiről beszél. Candide így felel neki: "Igaz, úgy van. De vár ám a munka a kertben."