Mikszáth Kálmán /1847-1910/

Szülei jómódú, tehetséges paraszti kisbirtokosok voltak. 1857 és 1863 között a középiskola alsó hat osztályát a rimaszombati református gimnáziumban végezte, majd Selmecbányára került, s az ottani evangélikus líceumban érettségizett 1866-ban. Nem tartozott a legjobb tanulók közé, de tevékeny tagja volt az iskola önképző körének. 1866 és 1870 között a pesti egyetemen tanult jogot, de diplomát nem szerzett.
1871 elején Balassagyarmaton Mauks Mátyás főszolgabíró mellett esküdtként helyezkedett el. A nógrádi megyeszékhelyen került közeli kapcsolatba a megyei közigazgatással, az erkölcsi és anyagi tekintetben is egyre lejjebb csúszó dzsentrik világával.
Mikszáth beleszeretett Mauks leányába, 1872-ben megkérte a lány kezét, de a szülők hallani sem akartak a házasságról. A főszolgabíró féltette a leányát a bizonytalan sorsú írótól. Mikszáth 1872-ben otthagyta esküdti állását, ügyvédsegéd lett Balassagyarmaton, de egyetemi vizsgáit nem tette le. Visszautasította a számára felkínált megyei aljegyzőséget is. 1873-ban Pesten a szülők engedélye nélkül elvette Mauks Ilonát.
Október végén Pestre költöztek, Mikszáth a Magyar Néplap szerkesztője lett. Az az állás azonban nem volt túl jövedelmező, a saját költségén kiadott novelláskötet sem hozta meg a remélt sikert.
1874. augusztus 2-án született Kálmán nevű kisfiuk, aki másnap meghalt. Az ifjú házaspár a legnagyobb nyomorban élt. Az író nem tudta megteremtem a szükséges kényelmet, és Ilona egészsége sem bírta a szegénységet, az asszony Pestről hazaköltözött a szüleihez Mohorára. Az író Pesten maradt, de még a lakbért sem tudta kifizetni, a háziúr elárvereztette bútoraikat. Mikszáthot bántotta, hogy valóra váltak apósa jóslatai, és valóban nem tudja feleségét eltartani, írói ambícióit sem akarta feladni, de már nem akarta az asszonyt további megpróbáltatásoknak kitenni, ezért válást ajánlott.
Egy levelében így írt asszonyának: "Reménylem, öregebb és boldogabb életében elismeri, hogy megtettem azt, amit egy ember megtehet, hogy sorsunkat jobbra fordítsam. A végzet nem akarta... hát nem tehetünk ellene. Azt talán megtehettem volna, hogy hivatalt vállaljak, s így lassanként, fokozatosan tegyem tönkre magát és magamat a nem nekem való életben. Látott-e már halat kint a szárazföldön? Úgy képzeljen engem a nem nekem való elemben... Boldog lehetne-e maga, ha engemet így megsemmisülve látna?... Ahogy én magát ösmerem, tudom, hogy ezt nem is kívánja. Nekem mennem kell a megkezdett úton, amely vagy felvezet a magasba, vagy le a mélységbe. Magát azonban jó szívvel nem ránthatom magammal, ha ez az út lefelé vezet." /Levele 1875 novemberéből/.
1878 és 1880 között az ellenzéki szegedi Napló főszerkesztője volt. Az itt eltöltött időszak életének egyik legtermékenyebb korszaka, élményanyaga gazdagodott, szabadon írhatott, munkájában senki nem korlátozta. 1880-ban tért vissza Pestre. A következő évben a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott. 1881-ben jelent meg a Tót atyafiak, 1882-ben pedig A jó palócok című novelláskötete, mely meghozta számára a várva várt sikert. Újra kérőként jelentkezett Mauks Ilonánál, és 1882. december 31-én, immáron másodszor is összeházasodtak.
Amikor 1890-ben díszkiadásban jelent meg a kötet, így írt róla barátjának: "...jó volt hozzám. Sok örömet szerzett. Olyan kis mesebeli könyv lett, aki megrázkódott és azt mondta: "Gyer kedve, gazdám a hátamra, elviszlek, ahova el akarsz jutni." Elvitt a Kisfaludy-Társaságba, elvitt az Akadémia tudósai közé, elvitt a törvényhozási terembe."
1887-tői élete végéig a Szabadelvű Párt képviselőjeként a parlament tagja volt, de igyekezett mindig megőrizni szellemi, politikai különállását. Karcolatai közül kiemelkednek parlamenti tudósításai, amelyek a "Tisztelt Ház" üléseiről számoltak be.
1895-ben jelent meg a Szent Péter esernyője, mely óriási sikert aratott. Mikor Theodor Roosevelt amerikai elnök európai körútján Magyarországon járt, ragaszkodott hozzá, hogy legkedvesebb regényének írójával személyesen is megismerkedhessen.
1898-ban indította meg rövid életű újságát, az Országos Hírlapot. Bár sikerült remek munkatársakat maga köré toboroznia, de a Bánffy-kormány politikájához közel álló iránya nem vonzott sok előfizetőt, vállalkozását ezért egy év múlva megszüntette. Belekezdett a Franklin Kiadó Magyar Regényírók című sorozatának szerkesztésébe, számos fontos mű jelent meg bevezetőjével.
Ebben az évben két művét is publikálta. 1900-ban szinte teljesen visszhangtalanul maradva jelent meg az irányregény tervéből született Különös házasság, egy évszázados, elhíresült válási per történetének feldolgozása.
Egyre jobban fárasztotta a városi élet, tartotta, aki falun született, az soha nem szakadhat el a régi gyökerektől. Mikor már anyagi gondjai nem voltak, egyre többször gondolt a birtokvásárlásra. Végül 1904-ben látatlanban vásárolta meg Szontágh Pál horpácsi kúriáját, a hozzá tartozó birtokkal együtt. Amikor mint már birtokos visszatért a jól ismert nógrádi vidékre, visszatalált a régi gyermekkori emlékekhez. Így ír birtokáról: "Egész életemben vágytam ilyen zugra, elrejtett fészekre. Azt szerettem volna, hogy még a mappán se legyen rajta. Nyaranta a fürdőbeli coursalonnak verandájáról merengtem a fölcicomázott természeten, melyből egyetlen fűszál se volt az enyim, feltűnt emlékezetemben az édesapám, mikor kiült pipázni az ámbitusra, s nem az esti lapokat várta, mint én, hanem az esőt... Az öregapám még nagyobb úr volt. Az külön karszéket tartott a kovácsműhelyben, ahol az utasok a lovakat patkoltatták. Ebben a karszékben nyaralt. Újságot nem tartott. A patkoltató furmányosok hozták és terjesztették a híreket.
Amint közeledik az idő, hogy apáimhoz kell mennem, úgy nő bennem a vágy életmódjukat is fölvenni. Ebben a vágyakozásban szemeltem ki magamnak a horpácsi kúriát. Megkérdeztem a nevezetességeit. Van benne, azt mondják, egy fa, amely alatt Rákóczi ült. Van benne egy patak, mely végigfoly a kerten, öreg fák szegélyezik, s fehér maramancsvirágok himbálják pártáikat a tükrében... Kellett nekem olyan hely, melyről csak én tudjak, mint ahogy az embernek van egy titkos könyve, amiből bátran plagizálhat, mert más nem tud felőle, kellett egy hely, ahol a füvekből, árkokból, erdőkből a fantázia segélyével témákat hasogassak ki írói mesterségemhez, ahol nekem öreg fák titkos susogással meséljenek, s patak vize locsoljon..."
Élete utolsó éveiben, ha tehette, itt tartózkodott. 1904 májusában hunyt el Jókai Mór, és a Révai Kiadó emléket akart állítani az elhunyt írónak, életrajza kiadásával. A munkát Mikszáth Kálmánra bízták, aki rengeteg adatot gyűjtött össze, Komáromba utazott, hozzátartozókat, ismerősöket kérdezett ki. 1906-ban készült el az életrajzzal, amit 15 példányban bírálatra megküldött irodalomtörténészeknek, kritikusoknak. A Jókai Mór élete és kora címmel elkészült mű decemberben jelent meg, és igen nagy port vert fel, a dicséretek mellett több élesen támadó kritika, a plágium vágya is érte az írót.
Azonban ezt kihasználva politikai támadások is érték az írót. 1907-ben az új fogarasi főispán az író helyett apját látta volna szívesen a képviselőházban. Valószínűleg az ő biztatására, vagy legalábbis jóváhagyásával jelent meg 1907 nyarán a Fogaras és vidéke című hetilapban a plágium-vádat szellőztető írás.
"Mi fogarasiak, eddig Mikszáthot mint képviselőt nem becsültük sokra, úgyhogy egy fabatkát sem adtunk volna érette mint emberért, hanem mint író előtt levettük a kalapot..." - Így kezdte glosszáját a szerző, aki nevét nem adta a cikkhez, s így fejezte be: "Nem mi téptük le homlokodról, magad tépted le a babért...!"
Mikszáth így reagált a cikkre: ...Hogy Jókai-könyvem jó-e vagy rossz, annak megítélése nem rám tartozik. A sajtó jónak találta. De ha rossz is, hiszen rossz könyvet szabad írni. Ez a jog vele születik az emberrel.
...A plágium vádjához jutva ebben csakugyan van valami. Jókai életrajzát tényleg sok más-más írónak munkáját használtam fel, részint olyanokét, akiket felsoroltam, részint olyanokét, akiket fel sem soroltam.
Az életrajz nem lévén kötött mű, azt nem lehet pusztán invencióbul, fantáziából írni. A biográfiát úgy írják, hogy minden adatot, minden könyvet felhasznál az író, másképp nem is lehet. Hiszen biográfiát olyan régi alakokról is írnak, akiknek életadatairól az életrajzíró egy szóval sem tud többet, mint amennyit már megírva talált...
Egyébiránt noha soha nem voltam pöffeszkedő, mégsem képzelem, hogy akadna irodalommal foglalkozó okos ember Magyarországon, aki engem olyan tehetségtelen embernek tartson, hogy kezdő írók összehányt dolgaiból plagizálok, s még arra sem vagyok képes, hogy más szavakkal adjam elő, amit elhódítottam nagy gondolataikból.
De nem is erről van itt szó, ahogy nézem. A nagy járványról van itt szó. Hogy miután már apródonként agyonütögettük a politikusainkat, hát üssük agyon az írókat is. Minek nekünk. Ne legyenek azok se. Hát én már nem vagyok."
Egészségi állapota fokozatosan romlott. A Kisfaludy Társaság februári ülésén döntést hozott negyvenéves írói jubileumának megünnepléséről. Egy évig tartó, az egész országra kiterjedő programot állítottak össze. A záróünnepélyt 1910. május 16-án, a Vigadóban tartották, a kormánynak, az Akadémiának, az irodalmi társaságoknak és az egyetemek képviselői előtt. Az uralkodó a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki az írót. Díszdoktorrá avatta a pesti egyetem, és egy gyermekkori jóslat beteljesítéseképpen kivilágították a tiszteletére Balassagyarmatot. A nemzet ajándékaként horpácsi birtokát mintegy hatszáz holddal növelték meg.
A Munka Párt támogatásával, de független jelöltként megpályázta a máramarosi képviselőséget. Kampányútján beteg lett, a fővárosba súlyos tüdőgyulladással tért vissza.
Állapota gyorsan rosszabbodott, az orvosok már nem tudtak segíteni. Május 28-án, írói jubileumának főünnepsége után tizenkét nappal elhunyt. Holttestét az Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel, s június elsején kísérték utolsó útjára a Kerepesi temetőben.

Művei:
1877 - A vármegye rókája /Előző változatát, a Nibelungok harcát 1873-ban, a Nógrádi Lapokban, későbbi változatát, a Szegeden címűt 1879-ben a Szegedi Naplóban közölte.
1881 - A tót atyafiak
1882 - A jó palócok
1884 - Nemzetes uraimék
1885 - A tekintetes vármegye
1885 - A lohinai fű
1886 - A két koldusdiák
1889 - A beszélő köntös
1891 - Galamb a kalitkában
1891 - A kis prímás
1892 - Farkas a Verhovinán
1892 - Kísértet Lublón
1894 - Beszterce ostroma
1894 - Az eladó birtok
1895 - Szent Péter esernyője
1896 - Nagyságos Katánghy Menyhért képviselő úr viszontagságos élete
1896 - Prakovszky a siket kovács
1897 - A gavallérok
1897 - A körtvélyesi csíny
1897 - A demokraták
1898 - Új Zrínyiász
1899 - A mi örökös barátunk
1901 - A szelistyei asszonyok
1902 - A sipsirica
1903 - Akli Miklós cs. és kir. udvari mulattató története
1904 - Az én kortársaim
1908 - A Noszty fiú esete Tóth Marival
1908 - A fekete város /Októbertől folytatásokban a Vasárnapi Újság közölte, kötetben az író halála után 1911-ben jelent meg./