Toldi estéje /1847-1848/

Első ének
"Tholdira királynak egyszer lőn haragja...
Három esztendeig nem ment be az udvarba."
Iosvai

A Toldi estéje a trilógia legrövidebb, legtömörebb része. Fájdalmasan szép őszi színekkel festett kép Toldi életének utolsó szakaszáról. Míg a Toldi forró nyári időszakkal kezdődik, a Toldi estéje történetét a természet lassú hervadásával indítja a költő.
"Őszbe csavarodott a természet feje,
Dérré vált a harmat, hull a fák levele,
Rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja,
És hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.
Megpihen legszélén az égi határnak
S int az öregeknek "benneteket várlak!"
Megrezdül a feje sok öregnek erre:
Egymásután mégis mennek a nyughelyre."
Hosszú idő telt el, mióta Toldi a csatákban harcolt hazájáért és királyáért, és a magyar lovagok hírnevét öregbítette. A királyi udvarban is hiába keresnénk, a vitézek között, Lajos király környezetében, már három éve száműzték, mert a csatatereket megjárt hős katona kritizálni merte a tunya, elpuhult, fényűző udvari életet.
Otthon, az omladozó ház kertjében találjuk. Édesanyja és a vén Bence már nem él, ennek fia, az öreg Bence nézi szomorúan, kíváncsian gazdáját. Toldi a kertben édesanyja és az öreg Bence sírja mellett ás egy gödröt, és az öreg Bence ekkor jön rá, hogy saját sírját ássa. Nem annyira teste, mint lelke tört meg. A tunya, elpuhult, fényűző udvari életet kritizálta durván, élesen; ezért lett kegyvesztett, elfelejtett, életunt ember, már semmi nem köti az élethez, tehát nincs miért élnie.
Egy lovas érkezik a régi házba, Pósafalvi Jánost küldték Toldihoz a barátai, hogy hívja vissza a megbántott lovagot, hiszen újra szükség van rá. Egy olasz vitéz űz csúfot a magyarokból, nála a pajzs és az országcímer, senki nem tudja visszaszerezni tőle, minden hadijátéknak ő a győztese, elviszi magával a magyarok címerét.
"" ...A pokolba megyen!" rivalkodik Toldi,
"Vén sas, ifjodjál meg, nem érsz rá, meghalni!""
"És az ősz levente, e szavakat szólva,
Kiugrék a sírból, mintha ifjú volna;
Háborús tenger lőn lelke, melynek habja
Tűzokádó hegytől fel vagyon forralva.
S mondá: "vidd hírül az öreg cimboráidnak,
Hogy a vén bajnokot sír fenekén láttad:
De a lelke ott lesz a vidaltéren,
Vérbosszúját állni az idegen véren.""
Toldit visszafiatalítja az a tudat, hogy újra szükség van rá, és boldogan indul Budára.

Második ének
Toldi hűséges Bencéjével indult útnak Budára, hogy visszaszerezze a magyarok becsületét a talján vitéztől. Budavárában az olasz vitéz pimaszul járkál, fennhéjázva dicsekszik Lajos udvarában, hiszen senki nincs, aki ki merne állni vele, így viheti haza a magyar címert. Két szép ifjú levente jelentkezett a király előtt, hogy ők szívesen megvívnának az olasz lovaggal. Szembeszállnak azzal a vitézzel, ki csúfot űz a magyar lovagokból, nem hagyják, hogy a magyar országcímer egy idegen katonáé legyen. A két legény a Gyulafi ikrek: Lóránt, aki pár perccel idősebb és öccse, Bertalan. A két deli vitéz egy lányba szerelmes. Kende Pál magzatjába, a gyönyörű Kende Rózsába. A lány sem tud közülük választani, már mindketten lemondtak róla egymás javára, százszor is kinevezték a lányt bírónak, de ő nem tudott választani a két fiú közül. Kende Pál három évet tűzött ki a fiúknak, már ez is letelt, mind a két lovag kereste a halált, minden harcban jelesül küzdöttek, a halált nem, csak a lovagi hímevet nyerték el. Kende Rózsa három év után sem tudott közülük választani, így lemondott mindkettőjükről. Így most boldogan vállalják a harcot a talján lovag ellen. A két ifjú hősiesen küzdött, Bertalan lova megbokrosodott:
"És elfutott volna megbokrosult lova
Fennakadt testével Isten tudja hova, -
Kövön törte volna össze ifjú fejét,
Szomjú föveny inná szétloccsant velejét:
De nem óhajtotta ily csúnya halálát
Az olasz levente: kapta nagy dárdáját,
Szügyébe hajítá a szép paripának,
Visszatántorodva lerogyott az állat."
Mind a két levente megsebesült, az egyiküket a halál, a másikat az élet várta.
"Aki legjobb orvos, aki legjobb dajka,
Vagy tán puha bölcső, vagy himbáló sajka,
Vagy folyam az élet s halál közti mesgyén,
Egyik partja innen, a másik túl esvén.
E folyón az ifjak ellenkező partra
Váltanak egymástól; - Isten úgy akarta:
Lóránt az életre, szerelemre virrad,
Bertalannak enyhet a nyuggasztó sír ad."

Harmadik ének
Az olasz vitéz az öldöklő párviadalban még csak el sem fáradt, egy árva sebet, annyit sem kapott. Új ellenfelet keres magának, de senki nem hajlandó kiállni ellene. Ekkor jelenik meg egy "iszonyú barát", csuklyája alól arca sem látszik, csak oldalán félelmetes fegyvereit lehet látni. Mögötte jön egy "csudálatos szerzet". "Rozsdás fegyvernöke a rozsdás vitéznek!" A fegyvernök szinte ki sem látszik a roppant fegyverek alól, amint az óriás teher miatt lassan poroszkáló lovával mennek a szerzetes után. A tömeg ámulva adott utat a szerzetesnek, majd mintegy magához térve, durván csúfolni kezdik a furcsa szerzetet Bence, merthogy ő volt a "rozsdás fegyvernök", egy szót sem szól a durva tréfákra, a suhancok odáig merészkedtek, hogy lefogták Bence lovát, és az öreget kővel dobálják. Toldi kimenti az öreget a suhancok közül, a tömeg elámul, amint tanúja lesz roppant erejének. A tömeg szeme-szája elállt a csodálkozástól, egyesek úgy gondolták, Toldi a roppant erejű vitéz, mások úgy gondolták, hogy nem lehet Toldi, hiszen ő már meghalt. A királyt is az foglalkoztatja, ki lehet ez az idegen, ő is arra gondol, ilyen roppant erejű férfi csakis Toldi lehetne, de a lovagról azt mondták, már meghalt. Eszébe jut régi vitájuk Toldival, amikor ő arra szólította fel hős vitézét, hogy távozzon az udvarából. Ő már rég megbánta, amit elhamarkodottan mondott, hiszen igaz, hogy zsémbes volt az öreg harcos, de nála hűségesebb vitéze még soha sem volt. Igaza volt Toldinak, és azután, hogy elment, ő már hívta volna vissza, de emberei azt mondták, hogy Toldi már meghalt, elvitte a király haragja. Most már megbocsátana neki, csak legyen életben. De amint a király idáig jutott gondolataiban, már halotta is hű vitéze hangját, amint párviadalra szólítja az olasz vitézt. A viadal első perceiben az olasz vitéz győzedelmeskedik, de Toldi nem adja olyan könnyen magát. Az olasz vitéz kardja eltörik, de Toldi Bencével újat hozat neki. Arany újfent kiemeli hősének már ismert, lovaghoz méltó jellemvonását:
"Nekihúzalkodik a barát is, kapja,
Ahogy Isten bírni adta, oda szabja;
Félúton a kard-él az olasz nyakához,
Sose hal meg, ha e vágás nem halálos:
De látván, hogy eltört ellenfele kardja,
Iszonyú csapását rögtön visszatartja,
És kiálta Bencét, hogy ez egy heverő
Kardot a vitéznek hamar hozzon elő."
Még az olasz vitéz sem bír Toldi rettentő erejével, lebuktatja lováról az olaszt, és kivont karddal áll az olasszal szemben, és még a király "Kegyelem" kiáltása előtt végez vele. A viadal után Toldi ahogy jött, úgy távozik. A hírnök kihirdeti, hogy jutalmat kap, aki felfedi a bajnok kilétét. Ekkor előáll Pósafalvi János, és felfedi, hogy a bajnok valóban az öreg Toldi volt, akit ő hívott fel Budára, hogy visszaszerezze a magyarok becsületét. Pósafalvi úr "két szép nemestelket" kap a királytól jutalmul, és Lajos király máris küldi vitézeit, hogy régi hű lovagját előhozzák. A tömeg is Toldi keresésére indul, ujjongva erednek a lovag nyomába, Lajos pedig négyszemközt akarja a rég nem látott vitézt fogadni.
,,... Nem bízik magához (föl is azért megyen),
Hogy a négy szem közül kettő száraz legyen."

Negyedik ének
Toldi és Bence csöndesen ballag haza, Miklós sokáig szóra sem nyitotta a száját, majd kifakadt. Az emberek már nem emlékeznek az egykori hősre, teljesen elfeledték. Már nem mint hús-vér embert emlegetik, csak mint legendáról ejtenek szót.
,,...Időnek előtte krónikába tesznek,
Még szemökkel látnak s ihol már se hisznek;
Tán sokallják ami vén karomtól telik:
Mennydörgős nyila! Hát kinek keveselik?"
Toldi ravasznak tartja a királyt, amiért az nem ismerte fel őt, és azon háborog, tán Lajos király azt várta tőle, hogy kegyelemért könyörögjön. Hiszen nem ő, hanem a fenséges király hibázott, ő csak az igazat mondta. Nem az öregség viszi őt sírba, hanem a tétlenség. Ő nem a király kegyelmét hiányolja, hanem Lajos barátságát szeretné visszakapni.
"Nem áhítom én a nagy király kegyelmét -
De Lajost szeretem... most is szeretem még...
Hozzá vonz a lelkem... Mi haszna? mi haszna:
Bújj el öreg. halj meg; ne nyisd szád panaszra."
De alig ért gyászos gondolatainak végére, az úton nagy porfelhő támadt, a küldöttek a király hívó szavával és kegyelmével utolérik a hazafelé poroszkáló vitézeket.
"Pest felől azonban, mint valamely felleg,
Porral és morajjal a sok nép közelget,
Nagy ujjongatás lesz, mihelyest belátják:
Toldi! A mi Toldinkat örömmel kiáltják.
Egymást töri a nép, úgy nyomul előre,
Hogy meglássa Toldit, siet nyakra-főre.
Karikába veszik, elfogják az útját,
Köszöntik jelekkel, hanggal, ahogy tudják.
A lovasok közül pedig egy úr kivál, Mondván:
"Toldi Miklós! köszöntet a király,
Régen tartogat már számodra kegyelmet,
És nem vala szükség azt újra kinyerned;
Meg is adta volna százszor és nem egyszer,
De híre futamlék, hogy már sírban fekszel:
Most, midőn ezt a hírt így meghazudtolád,
Jöszte, vedd kegyelmét, mit ő kész szívvel ád."
Toldi nem is hiszi, hogy ez vele történik, boldogságát már csak Bence öröme múlja felül, akit a nép ujjongó szeretete ölel körbe. Egymást tapossák csak, hogy megérinthessék, és kedves szavak szállnak felé, majd, hogy mindenki láthassa a kedves öreg fegyverhordozót, lovastul emelik a vállukra.
"Azzal nekidölnek, ahogy tőlük telik,
És Bencét lovastul vállukra cepelik;
Fészkelődött elébb egy kissé az állat,
De majd belenyugszik, mivel úgyis fáradt."
Toldi és Bence az ujjongó tömeg és a ráhulló virágeső közepette tér vissza Budára, ahol Toldi előbb a házába tér, hogy illő öltözékben járulhasson Lajos király elé.

Ötödik ének
Három éve nem járt Toldi a házában, amely minden cifraságot nélkülözött, mégis otthonos volt, és most boldogan látta, hogy semmi nem változott, fegyverei hiánytalanul várták, hogy visszatérjen hozzájuk. Megbízza Bencét, hogy tisztítsa meg őket, mert mint mondja: "Fénylenünk kell, öreg, fénylenünk még egyszer!"
Boldogan készülődik a találkozóra, úgy érzi, újjászületett.
"Voltam már halott is -; nem érzém, hogy élek,
Három évig hálni járt belém a lélek:
Most élni akarok, Bence pajtás, élni,
Mint ahogy az ember jó világát éli!
Mint most ezt a kámzsát, elvetem a gondot,
Három esztendőmnek jó éjszakát mondok, -
Van még hátra talán háromszor három,
Pajtásul azokhoz az örömet várom."
Ahogy elkészült, fürgén indult Lajos királyhoz, és mivel már unta a nagy hűhót maga körül, saját házából szinte szökve, a hátsó kapun ment ki.
Az udvarban már Lajos is türelmetlenül várja, hogy három év után újra láthassa régi hű lovagját.
"Várja Lajos király, nehezen is várja,
Hogy az öreg Toldi ajtót nyisson rája.
Sétál a szobában, de csak alig-alig
Győzi lesni, míg a lomha idő telik...
Mert óhajtá látni vén Miklóst. De bezzeg
A vidám apródok nem úgy cselekszenek:
El vannak merülve zajba, mulatságba,
Hárfáznak, kötődnek az előszobákba."
Ám az előszobában vidámkodó apródok csak saját mulatságukkal vannak elfoglalva. Egyikük Szent Lászlóról mond egy éneket, de ezt társai unalmasnak találják. Bezzeg sikere van annak az úrficskának, aki egy Toldiról szóló gúnyolódó éneket mond, ezt már meg is akarják tanulni. A belépő bajnokot ez a gúnyolódás fogadja, aki hirtelen haragjában nem tudja, hogy mit cselekszik:
"De jaj, aki kezdi! de jaj, aki fújja!
Egyet kanyarodik Toldi menteujja:
Rendre dől az apród, mint a zöld fű nyáron:
Sok fiú megsérül, szörnyet is hal három."
Toldi dühödten rontott be a király szobájába, és menydörgő hangon szólt Lajoshoz:
"Király, ha nem nézném vitézi voltomat,
Majd a fejedhez verném hét-tollú botomat,
Másszor megfeddenéd apró kölykeidet,
Hogy meg ne csúfolnák vitéz vén fejemet."
Dühösen viharzik el a királyi palotából, az apródok úgy ugrálnak el előle, mintha egy felbőszült bika elől keresnének menedéket. A király először nem is érti, mi történt, miért oly dühös a számára oly kedves lovag, akinek érkeztét oly örömmel várta. Azonban amikor megtudja, mi történt, haragjának ő sem tud gátat szabni, azonnal kiadja Toldi ellen az elfogató parancsot, és kimondja rá a halálos ítéletet.

Hatodik ének
Ezalatt otthon a jó öreg Bence felforgatta az egész házat, hogy mire Toldi visszatér, a ház rendben, kicsinosítva fogadja gazdáját. Vad indulattal toppan be Miklós házába, ahol Bence várja, aki döbbenten néz Toldi eltorzult arcára. Miklós a régi erejével dobja buzogányát az asztalra, hogy menten összeroppan, de ez volt az utolsó ereje, megtántorodik. Toldi szörnyű állapotban van, szeme vérben forog, ajka elkékült, szinte jártányi ereje sincs, Bencének kell felfognia, hogy el ne essék. Bence mindent megpróbálna, hogy szeretett gazdáján segítsen, bár még mindig nem érti, hogy mi történt, de ahogy ránéz, látja, hogy már minden hiába, ütött a vitéz utolsó órája. Bence sírva fordul félre, hogy a Toldi ne lássa, amikor megpillantja az ablakból, hogy a házat fegyveresek veszik körül, és belép Allaghi, a "testőrzők" feje, de Toldi már a halállal birkózik.
Allaghi is látja, hogy az egykor volt hős lovag már sehova nem megy vele, hangját is lehalkítja, és sajnálattal mondja, hogy jobb hírt nem mondhatott. Toldi mindössze annyit kér tőle, hogy mondja meg a királynak, az utolsó óráját hagyja szabadon, hiszen utána abba a börtönbe megy, ahol "nem a földi bíró" szab rá törvényt. Amint a király megtudja, hogy Miklós a halálán van, azonnal indul hozzá.
"A király megdöbben s hirtelen felkiált:
"Mindenható Isten! Így lesz vége tehát?
Dicsősége napján - elhagyva, betegen -
Meggyalázva - s meghal? ...Hozdsza köpönyegem."
Toldi utolsó perceit Lajos királlyal tölti, aki megrendülve, fájó szívvel búcsúzik derék katonájától:
"A király megszólal: "Nem ismersz engemet,
Toldi, ősz barátom, hogy elfordul szemed?
Én vagyok, a király... nem aki megbántott -
Én, Lajos szólítlak, régi jó barátod.
Eszmélj vissza, nézz rám, ne fordítsd el szemed;
Egy szót mondj, ne többet: akármit - nevemet.
Ki tudja, egymásra hol s mikor találunk?
Búcsúszó nélkül csak nem lehet elválnunk.""
Miklós utolsó erejét összeszedve, megkönnyebbülve válaszol:
"Beh jó, hogy te itt vagy - lelkem újraéled.
Nem lehet kimúlnom, hogy ne szóljak véled."
Örököse nincs, a királytól mindössze annyit kér, hogy legyen gondja Bencére, és szeresse a magyar népet.
"Nem hagyok örököst... csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre - meg a magyar népet.
"Szeresd a magyart, de ne faragd le" - szóla,
"Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna simább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.""
"A király pediglen így felelt szavára:
"Hogyne lenne gondom az öreg szolgára?
S a magyart, a népet mikor nem szerettem?
Birodalmát három tengerig vetettem.""
Ő mindent megtett, hogy a magyar népnek hírt-nevet szerezzen, hiszen pont Toldi előtt nem kell bizonygatnia, hogy a magyar népet mennyire szerette. De hát változtak az idők, és neki haladnia kellett a korral.
"Vagy hát nem szeretet volt, hanem gyűlölség,
Hogy simítni kezdtem a nemzet erkölcsét,
S azt akartam, hogy népek dísze légyen,
Kivel becsületet valljak és ne szégyent?...
Hajt az idő gyorsan - rendes útján eljár -
Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.
Hajt az idő, nem vár: elhalunk mi, vének,
Csak híre marad fenn karunk erejének:
Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel,
Aki ésszel hódít, nem testi erővel.
Ím az ész nemrég is egyszerű port talált,
Mely egész hadakra képes szórni halált;
Toldi vagy nem Toldi... hull előtte sorban:
Az ész ereje győz abban a kis porban!"
Toldi már nem hallja a bölcs király summázását a változó, fejlődő világról. Lajos király a hőshöz méltó gyászszertartást rendel. Hogy Toldi "erejét példázza", a test vaskoporsóba kerül, abban szállítják végső nyughelyére, Nagyfaluba, a Toldi-ház kertjébe:
"Harmadnap olyankor egy fölleges estén
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bántja jelével,
Behinte lehulló sárga falevéllel.
Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felöl állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég."