Ványa bácsi /1897/

Szereplők:
Szerebrjakov, Alekszandr Vlagyimirovics - nyugalmazott egyetemi tanár
Jelem Andrejevna - fiatal felesége
Szonya, Szofja Alekszandrovna - Szerbrjakov első házasságából született lánya
Vojnyickaja, Marja Vasziljevna - Vojnyickij és Szterbjakov elhunyt első feleségének édesanyja
Ványa bácsi, Ivan Petrovics Vojnyickij - Vojnyickaja fia
Asztrov, Mihail Lvovics - orvos
Tyelegin, Ilja Iljics - elszegényedett földbirtokos
Marina - öreg dajka

Első felvonás

Ivan Petrovics Vojnyickij kis birtokán él édesanyjával és elhunyt húga lányával, Szonyával. Szonya és ő vezeti a gazdaságot, mindent megtesznek azért, hogy a törpebirtokot jövedelmezővé tegyék. Szonya édesapja, Alekszandr Vlagyimirovics Szerbrtakov híres egyetemi tanár volt Moszkvában, a professzor azóta újra nősült. Egy gyönyörű, fiatal leányt vett el, a huszonhét éves Jelenát. A professzort nyugdíjazták, most feleségével együtt ő is itt van a birtokon. Megjelenésük felkavarja az egész itteni megszokott, nyugodt rendet. Eddig Szonyával együtt dolgoztak példásan, most csak a lány dolgozik egyedül. A professzor délben kel, délután ebédel, és késő éjszakáig dolgozik. Már Vojnyickij sem csodálja és tiszteli úgy sógorát, mint amikor elvette a húgát, úgy látja, egész egyszerűen csak egy szerencsés ember, akit imádtak a nők. Tehetségtelen, fennhéjázó alaknak tarja.
"...Valaki kerek huszonöt esztendeig könyveket ír és előadásokat tart a művészetről, amikor az égvilágon semmit, de semmit nem ért a művészethez."
Szerbrjakov elhívatja reumája miatt az orvost, Asztrovot, de mire az orvos megérkezik, meggondolja magát és már nem fogadja. Az orvos Jelenával és Szonyával beszélget, a fiatalasszonyt az érdekli, miután tudja, hogy mennyire érdekli az erdészet, ez az elfoglaltság nem gátolja-e orvosi hivatásában. Asztrov szerint azonban az orvosi munka nagyrészt eredménytelen, az emberek pedig csak pusztítják, rombolják a természetet, ahelyett, hogy építenék. Szonya elbűvölve figyel az orvos minden szavára. Miután Asztrov elmegy, Jelem szemrehányást tesz Vojnyickijnak, amiért gyűlöli a professzort. Jelena már únja a résztvevő tekinteteket, hogy mindenki sajnálkozik rakta öreg férje miatt. Asztrov szavaira utal vissza: "Észtelenül pusztítják, nemsokára nem marad fa a földön. Hát ugyanilyen észtelenül pusztítják az embert is, és a magafajta az oka, ha ezen a földön hamarosan nem marad se hűség, se tisztaság, se önfeláldozás. Miért nem tud maga közömbösen nézni egy asszonyra, aki nem a magáé? Azért, mert - igaza van ennek a doktornak mindnyájukban ott ül a pusztítás ördöge. Maguk nem sajnálják se az erdőt, se a madarakat, se az asszonyokat, se egymást..."

Második felvonás

Éjszaka Szonya és Jelena van a nyűgösködő Szerebrjakovval. A professzor panaszkodik a fájdalmaira, az öregségre, arra, hogy visszataszító lett a fiatalok, például a felesége szemében. Senki és semmi nem jó neki,
Asztrov doktor nem ért az orvostudományhoz, a felesége önző zsarnoknak tartja. Ő az egész életét a tudománynak áldozta, és még annyit sem érdemel meg, hogy nyugodt öregsége legyen. Vojnyickij is bemegy hozzá, hogy felváltsa a hölgyeket, de a professzor nem akar vele maradni. Szerbjakovot Szonya és a dadus kiviszi, Jelena egyedül marad Vojnyickijjal, és az eddig elfojtott minden keserűsége kifakad. Ez a ház csak keserűséget okoz neki. Vojnyickij édesanyja a professzoron és a vitairatokon kívül mindenkit gyűlöl, Szonyával összeveszett, a lány két hete nem áll vele szóba, a professzor benne nem bízik, Vojnyickijtól fél. Ebben a feszült helyzetben ő ingerült, és nem találja a helyét. Érthetetlen számára, hogy egy olyan művelt ember, mint Vojnyickij, miért nem érti: "...hogy a világot nem a rablók pusztítják el, nem is a gyújtogatók, hanem a gyűlölet, az ellenségeskedés, ez a sok apró szennyes civódás..."
Vojnyickij sem boldog, reménytelenül szerelmes Jelenába, az élete pedig semmit nem ér. Múltja nincs, ostobán elpazarolta, a jelene meg értelmetlen. Fiatal volt, amikor megismerte Szerbjakovot, a férfi az akkor tizenhét éves húgának udvarolt, és csakúgy, mint az egész családját, őt is elbűvölte. "...Istenítettem ezt a professzort, ezt a szánalmas podagragörcsöt, dolgoztam neki, mint az ökör! Én meg Szonya kifacsartuk ebből a birtokból az utolsó cseppet is, akár a kulákok, úgy árultuk a vajat, a borsót, a túrót, magunk nem laktunk jól, csakhogy kopejkát kopejkára rakva ezreket gyűjtsünk és elküldjünk neki. Büszke voltam rá és a tudományára, csak érte éltem, érte lélegeztem! Akármit írt, akármit szónokolt, egy lángész megnyilatkozásának hittem... Jóisten, és most? Most, hogy nyugalomba vonult, most látszik, mit alkotott egész életében. Nem maradt utána egyetlen oldalnyi mű sem,, teljesen ismeretlen, senki és semmi! Szappanbuborék! Én pedig itt állok becsapva... most látom... itt állok, becsapva..."
Asztrov doktor aki a házban töltötte az éjszakát, kissé kapatos állapotban bejön a szobába: Bár részeg, ez általában havonta egyszer fordul elő vele, de ilyenkor mindenre képesnek érzi magát, a legnehezebb operációkat is remekül elvégzi, óriási terveket sző. Ilyenkor nem csodabogárnak látja magát, hanem hasznos embernek, aki rengeteg jót tehet még az emberiségnek. A zajra Szonya is bejön, és kettesben marad az orvossal. Asztrov elviselhetetlennek tartja ezt a házat, ő itt egy hónapot sem bírna ki, megfojtaná ez a levegő. A professzort csak a könyvei és a betegsége, Vojnyickijt sikertelen élete érdekli. Jelem, bár külsőleg gyönyörű, de az az ember szép, aki mindenben szép. De Jelena lusta, nem tesz semmit, az élete céltalan, és "céltalan élet nem lehet tiszta". Szonya boldog lenne, ha el tudná érni, hogy a doktor ne igyon. Asztrov azonban már szinte semminek nem látja az értelmét. Ő dolgozik, és mit ért el vele, nagyböjtkor meghalt egy betege. Mára már megöregedett, úgy hiszi, már egyetlen emberrel sem tudna kapcsolatot létesíteni, senkit sem szeret, és már nem is fog. A szépségen kívül rá más nem hat. Jelem egy nap alatt el tudná csavarni a fejét, de ez nem szerelem és nem emberi kapcsolat. A doktor kimegy a szobából, később Jelem lép be a szobába, és kibékül Szonyával.
Jelena bevallja Szonyának, hogy tetszik neki az orvos, a tehetsége az, ami hatással van rá. Ritka az ilyen ember, megérdemli, hogy szeressék. Igaz iszik, de ez a tehetségéhez képest még elfogadható. "Tehetséges ember Oroszországban nem maradhat hiba nélkül. Gondold csak meg, hogy él ez a doktor! Az utakon járhatatlan sár, fagy, hóvihar, irtóztató távolságok, durva, vad nép, nincstelenség, betegség, amerre néz. Ilyen viszonyok közt, ha valaki dolgozik és verekszik napról napra, nehéz megmaradnia negyven esztendős koráig makulátlannak és tisztának..." Jelena is boldogtalan, Szonya arra kéri, muzsikáljon neki valamit, mostohaanyja ugyanis Péterváron a konzervatórium hallgatója volt. Jelena beleegyezik, amennyiben a professzort nem zavarja a zene. Szonya megkérdezi az apját, de ő nem egyezik bele.

Harmadik felvonás

A professzor három órára a ház összes lakóját a szalonba hívta, mert valamilyen gazdasági ügyben családi tanácsot akar tartani. Vojnyickij szerint a professzornak fogalma sincs a gazdasági ügyekről, szerinte csak lustálkodik egész nap. Jelenának már nagyon elege van Ványa bácsi örökös zsörtölődéséből. Volnyickij szerint Jelem ereiben egy vizittündér vére folyik, hát akkor legyen is vízitündér, engedje el magát, és rögvest szeressen bele egy sellőkirályba. Az asszonyt szerint ahogy Vojnyickij vele beszél, az már kegyetlenség. Szonya bevallja Jelenának, hogy szerelmes az orvosba, érzéseivel már mindenki tisztában van, kivéve Asztrovot, aki rá se néz. Jelena szerint az a legjobb, ha tudják, hogy Asztrov mit érez Szonya iránt. Felajánlja, hogy beszél az orvossal, megkéri a lányt, hogy szóljon a doktornak, hogy látni szeretné a tervrajzait.
Miután egyedül marad, Szonyáról és az orvosról gondolkodik. Tudja, hogy Asztrov nem szerelmes a csúnya lányba, de Szonya jó és tiszta teremtés, jó felesége lenne egy falusi orvosnak. Megérti Szonya helyzetét, kétségbeejtő unalomban él itt, egész nap csak ostobaságokat hall, az őt körülvevő embereket; azon kívül, hogy esznek, isznak és alszanak, semmi nem érdekli. Ő is unatkozik, és mát attól jobb kedve lesz, ha eszébe jut az orvos. Szívesen megfogadná Vojnyickij tanácsát, és boldogan vetné magát egy ilyen sellőkirály karjába, mint Asztrov, de gyáva hozzá.
Megérkezik Asztrov a tervrajzokkal, és lelkesen beszél a munkájáról. Érthetetlen, hogy az emberek hogy irtották a természetet teljesen értelmetlenül. Hiszen az elpusztított terület helyére nem építettek semmit, ha itt utak, vasutak, iskolák lennének, a nép egészségesebb, okosabb, gazdagabb lenne, akkor lett volna értelme. De így? Jelem végül Szonyára tereli a szót, de Asztrov megmondja, hogy tiszteleten kívül semmit nem érez a lány iránt. Pár hónappal ezelőtt talán még gondolkozott volna, de most már semmi értelme nincs. A doktor azonban látja a kérdés mögött az asszonyi kacérságot is, hiszen Jelena nagyon jól tudja, miért olyan gyakori vendége mostanában ő ennek a háznak. Megcsókolja az asszonyt, Vojnyickij pont abban a pillanatban lép be a szalonba. Jelena arra kéri Vojnyickijt, hogy intézze el, hogy a férjével még ma elutazhasson.
A család többi tagja is megérkezik, és Szerebrjakov elmondja az összejövetel célját. Ő tudós ember, és túl van már a fiatalságán, neki családjáról is gondoskodnia kell. Képtelen falun élni, de a városi élethez a gazdaságból befolyó pénz kevés, az egyetlen megoldás, ha eladják a birtokot. Ez lehetővé tenné, hogy a pénzt kamatozó papírokba fektessék, és ami marad, az elég volna arra, hogy egy nyaralót vegyenek Finnországban. Vojnyickij óvási dühbe gurul e terv hallatán, mindenki megpróbálja csitítani. Az elképzelést aljasnak és önzőnek tartja. A föld Szonya tulajdona, ha az apja eladja, mi lesz a lánnyal? A birtokot csak úgy tudták megvenni, hogy ő lemondott az örökségéről húga javára. Ő huszonöt éve megállás nélkül itt dolgozott, sikerült minden adósságot kifizetnie. Lelkiismeretes intéző volt, minden évben kötelességszerűen küldte a professzornak a pénzt, amiért egyszer sem kapott egy árva köszönömöt sem, mindössze ötszáz rubel fizetést, koldusnak való alamizsnát. Ez alatt a negyed évszázad alatt az édesanyjával és Szonyával semmi másra, mint Szerebrjakov kényelmére nem gondoltak. A professzor az ő szemükben egy felsőbbrendű lény volt, de művei semmit sem érnek. A professzor, miután látja Vojnyickij dühkitörését, mindent visszavon, lemond a birtokeladásról. Vojnyickijt azonban már nem lehet megállítani. Ő a professzor miatt tette tönkre az életét, ő a legádázabb ellensége. Tehetsége révén belőle bármi lehetett volna, ha szabadon rendelkezik az életével. Fenyegetőzve kirohan a szobából. Utána küldik Szerebrjakovot, hogy békítse meg, kintről azonban csak két lövést lehet hallani. A professzor rémülten rohan vissza a szobába, mögötte Vojnyickij egy pisztollyal, de mindkét lövést elvéti, majd egy székre roskadva kétségbeesetten jajdul fel: "Jaj, mit csinálok! Mit csinálok!"

Negyedik felvonás

Az utolsó felvonás Vojnyickij hálószobájában játszódik, melyet egyben dolgozószobának is használnak. Szerebrjakovék utazásra készen állnak, Harkovba készülnek. A dadus örül távozásuknak, mert így végre az életük visszatér a régi kerékvágásba. Tyelegin, az elszegényedett földbirtokos, aki szinte állandóan az ő házukban lebzsel, eldugta a pisztolyt, mert tartanak attól, hogy Ványa bácsi kárt tesz magában, így egy percre sem hagyják egyedül. Vojnyickij eddig az udvaron sétált a doktorral, aki megkéri, hogy adja vissza a morfiumot, amit kilopott az úti patikájából. Azzal próbálja jobb belátásra bírni, hogy amennyiben nem adja vissza, úgy megkötözik és megmotozzák. Vojnyickij csak azon bosszankodik, hogy lehetett olyan ügyetlen, hogy kétszer lőtt és egyszer sem talált. Vojnyickil furcsának találja azt a világot, ahol valaki rálő egy emberre, mégsem kerül a törvény elé. Vagyis bolondnak tartják. "Én vagyok a bolond, és azok, akik professzorok álarcában, tudós mágusok képében rejtegetik tehetségtelenségüket, tompaelméjűségüket, égbekiáltó szívtelenségüket. Nem bolondok azok, akik vénemberekhez mennek feleségül, aztán mindenki szeme láttára megölelik őket..."
Egyetlen lehetősége lenne a boldogságra, ha új életet kezdhetne. Asztrov szerint azonban mindketten reménytelen esetek. "Akik majd száz, kétszáz esztendő múlva járnak a földön, akik majd lenéznek bennünket, hogy az életünket ilyen ostobán és ízléstelenül éltük, azok talán majd megtalálják azt a csodaszert, amely boldoggá teszi az embert. De nekünk... Nekünk kettőnknek csak egy reménységünk van. Az, hogy amikor már a sírunkban porladunk, majd látomásaink lesznek. És úgy lehet, kellemes látomásaink. Bizony testvér. Az egész járásban csak két rendes ember, lateiner ember volt: én meg te. De egy évtizednyi szürke, silány élet eltorzított bennünket. Ez az élet miazmás kigőzölgésével megmérgezte a vérünket, és mi is olyan sivár, sekélyes emberek lettünk, mint a többiek..."
Ha Vojnyickij mindenáron ragaszkodik az öngyilkossághoz, akkor lője agyon magát, de a morfiumot mindenképpen adja vissza, mert abból csak neki lesz baja. Szonya próbálja rávenni bácsikáját, hogy adja vissza a fiolát, ő is boldogtalan, de mit tud tenni, tűr és tűrni is fog. Ványa bácsi visszaadja a mérget az orvosnak, aki rögtön menni is akar.
Jelena arra kéri Ványa bácsit, hogy menjen ki a professzorhoz, mert beszélni akar vele, nyilván ki akar békülni.
Asztrov megpróbálja marasztalni Jelmát, de az asszony már döntött, elutazik a férjével. Talán jobb is, hisz Asztrov is tisztában van azzal, ha maradna, abból semmi jó, csak romlás és pusztulás származhatna. Amíg nem jöttek, itt mindenki dolgozott egész nap, azalatt az egy hónap alatt amíg itt voltak, mindenkit megfertőztek a semmittevésükkel, mindenkinek csak velük kellett foglalkozni, ő is elhanyagolta orvosi munkáját. Miután az asszony elmegy, minden kezdődik elölről, hivatása, amely inkább robot, és az erdővédelem, amit senki sem ért meg. Jelem emlékül az orvostól elviszi egy ceruzáját, Asztrov pedig megcsókolja az arcát. Asztrov is búcsúzik, és Szonya tudja, hogy ez a búcsú most hosszabb időre szól.
Mindenki megkönnyebbül, hogy az elválás minden gond nélkül történt, és most már nyugodtan visszatérhetnek a hétköznapi robotba. Vojnyickij a számlákat rendezi Szonjával: boldogtalanok, de nincs mit tenni, élni kell.