A 6-os számú kórterem /1892/

Szereplők:
Andrej Jefimics Ragin - orvos
Jevgenyij Fjodorovics Hobotov - orvos
Szergej Szergejevics - felcser
Darjuska - Ragin doktor háziasszonya
Mihail Averjanics - postamester, Ragin doktor barátja
Mojszejka, Ivan Dmitrics Gromov - a 6-os számú korterem két lakója

1892-ben írta Csehov ezt a novelláját. Az 1890-es évektől a novellái terjedelmükben megnőnek, az átlagos pár oldal terjedelmű novelláknál jóval hosszabbak. Ez a mű is inkább kisregény hosszúságú. Rendkívül tömör, cselekménye nagyon egyszerű, a szereplők száma is viszonylag kevés.
A mű Oroszországban egy kisvárosban játszódik, egy kórházban, annak 6-os számú kórtermében. Az olvasó egy jellegzetesen orosz vidéki környezetet ismer meg a leírásokból. Egy unalmas, szürke, elszigetelt, szigorúan konvencionális, kispolgári szellemben működő várost mutat be Csehov. A címadó hely a 6-os számú kórterem, tulajdonképpen a bolondokháza. A leírás elborzasztja az olvasót, embertelen körülmények között élnek itt a betegek, kiszolgáltatva egy szadista ápolónak.
"A rongyhalmazon, örökké pipával a foga közt, hever Nyikita, az őr, egy kivénült obsitos katona, kivörösödött paszományos, ócska egyenruhájában. Szigorú, kiaszott arca bozontos, lecsüngő szemöldökével leginkább sztyeppei juhászkutyához hasonlít; orra vörös, termete alacsony, és látszatra cingár, roskatag, a valóságban azonban tekintélyes erő lakozik benne, és ökle félelmetes. Nyikita egyike azoknak az együgyű, határozott, tevékeny és korlátolt embereknek, akik a világon mindennél többre tartják a rendet, és ezért meg vannak győződve róla, hogy az alájuk rendelt embereket verni kell. Nyikita pofozza a betegeket, mellbe, hasba, hátba vágja őket, üti, ahol éri, és szilárdan meg van róla győződve, hogy e nélkül nem volna itt rend.
A második ajtón át nagy, tágas szobába jutunk, amely az egész épületet - az előszobát leszámítva - elfoglalja. A fal itt mocskos-világoskék színű, a mennyezet olyan füstös, mint a szénégető viskóé; látszik, hogy télen füstöl a kályha, és széngázszagot áraszt. Az ablakokat belülről vasrács csúfítja el. A padló szürke, szemetes. A levegőben savanyú káposzta, kormos lámpakanóc, poloska és ammóniák bűze elegyedik, és ez a bűz az első pillanatban azt az érzést kelti a belépőben, hogy a vadállatok ketrecébe jutott."
Ez a 6-os számú kórterem, a bolondokháza. Itt öt beteg tengeti nyomorúságos életét. Az első beteg egy magas, sovány, rőtesen fénylő bajszú férfi, aki egész nap csak sóhajtozik, a beszélgetésekben nemigen vesz részt. Mojszejka, az öreg zsidó, ártalmatlan bolond, húsz éve a kórház lakója. A betegek közül egyedül ő jár ki az udvarra, sőt még az utcára is. A város lakói már megszokták alakját, mindenhol vetnek neki egypár kopejkát, vagy némi élelmet. Amit, ahogy hazaér, Nyikita azonnal erőszakosan elszed tőle. A harmadik beteg Ivan Dmitrics Gromov, harminchárom éves, nemesi származású fiatalember. Volt tanár és bírósági végrehajtó; régóta az intézet lakója. Egész élete szenvedés volt, gyerekkorában vesztette el bátyját, majd egy héttel testvére temetése után apját sikkasztás és csalás vádjával letartóztatták. Apja a rabkórházban tífuszt kapott, és hamarosan meghalt, a család vagyonát elárverezték, és ő ott maradt anyjával egyetlen fillér nélkül. Élete ettől kezdve teljesen megváltozott, vége szakadt annak a nyugodt jólétnek, ami eddigi életét jellemezte. Ahhoz, hogy folytatni tudja tanulmányait, most magánórákat kellett adnia, és még így is éhezett, hiszen anyját is el kellett tartania. Gromov más, mint a többi ember, legalább lélekben ellenállt, s nem tudott megbarátkozni az isten háta mögötti kisváros unalmas, értelmetlen életével. A városban azonban mindezek ellenére, éles ítéletei és idegessége dacára is szerették, háta mögött kedveskedve Ványának nevezték.
"Akármiről kezdett vele beszélgetni az ember, mindig ugyanarra lyukadt ki: városkánkban unalmas és fojtogató az élet, a társaságból hiányzik minden magasabb rendű érdeklődés, tompa, értelmetlen módon él, s létét erőszakoskodással, durva zülléssel és kétszínűséggel teszi változatosabbá; a gonoszok jóllakottan rendes ruhába járnak, a becsületesek pedig hulladékkal táplálkoznak; iskolára lenne szükség, tisztességes irányzatú helybéli újságra, színházra, nyilvános felolvasásokra, az intelligencia erejének összefogására; a társadalomnak öntudatra kellene ébrednie, és el kellene borzadnia önmagától."
Gromov egy nap két megbilincselt fogollyal találkozik, és bár máskor is találkozott már rabokkal, most ez a találkozás különös és ijesztő hatással volt rá. Ettől a találkozástól kezdve megváltozik az élete, üldözési mániája lesz, mindentől és mindenkitől tart. Attól fél, hogy nem létező bűnei ellenére is börtönbe kerülhet bármikor. Szerinte a korabeli orosz társadalomban minden előfordulhat, bárkit bűnösnek nevezhetnek.
"Éjszakákon át nem aludt, letartóztatását várva, de hangosan horkolt és szuszogott, hogy háziasszonya azt higgye, alszik; mert hiszen ha nem alszik, annyit jelent, hogy lelkiismeret-furdalás bántja - minő gyanús körülmény!"
Egy gyilkosság, amely a városban történik, váltja ki belőle a betegség súlyos kitörését, kórházba viszik, először a vérbajosok kórtermébe kerül, majd miután viselkedésével zavarja a betegeket, átteszik a 6-os számú kórterembe. A városban elfelejtik, nem beszélnek róla többet, a kitett könyveit a gyerekek széjjelhordták. A kórteremben Nyikitát kivéve mindenkivel kedves, betegtársainak ha tud, segít. Beszéde zavaros, nehezen érthető és követhető, mégis van benne valami megnyerő.
Egy olyan társadalomban él, amely nem tudja, hogy mi a bűn és mi a bűntelenség. Gromov az orosz értelmiség jellegzetes figurája, aki állandóan konfliktusba kerül környezetével.
Bal oldali szomszédja egy kövér paraszt, aki "nem egyéb mozdulatlan, falánk és tisztátalan állatnál", gondolkodó és érzőképességét már régen elvesztette. Nyikita nap mint nap durván bántalmazza, de a szerencsétlen már erre sem reagál. Az ötödik beteg egy sovány, polgári származású férfi, aki különböző érdemrendekről álmodozik.
A bolondokkal a borbélyon és Nyikitán kívül senki sem találkozott. Egyszer csak az a megdöbbentő hír terjedt el a kórházban, hogy Andrej Jefimics Ragin gyakori látogatója a kórteremnek.
Ragin doktor meglehetősen érdekes személyiség. Fiatalabb korában papnak készült, apja azonban ebbe nem egyezett volna bele, így az orvosi pálya mellett döntött. Amikor kinevezték a kórház élére, megdöbbenve tapasztalta az ott uralkodó katasztrofális állapotokat, ám azonkívül hogy eszközöket rendel, cselekvésképtelen.
"Amikor a kórházat megtekintette, Andrej Jefimics arra a meggyőződésre jutott, hogy az intézmény ebben a formájában erkölcstelen, és a legnagyobb mértékben káros a lakosság egészségére nézve. A legokosabb, amit - véleménye szerint - tehettek volna: azonnal elbocsátani valamennyi beteget, és becsukni a kórházat. De azután meggondolta, hogy ehhez nem elég az ő akarata egymagában, és ez ilyen formában nem is használna: ha a fizikai és erkölcsi tisztátlanságot kiirtaná az egyik helyen, máshová fészkelné be magát; tehát várni kell, amíg magától kiszellőződik. Azonfelül pedig, ha a lakosság kórházat nyitott és megtűri, ez annyit jelent, hogy szüksége van rá; tudatlanságra, előítéletekre, minderre a sok fertelemre és ocsmányságra szükség van, mert az idők folyamán ebből valami hasznos és rendes fejlődhet, mint a humusz a trágyából. Nincsen a földön semmi jó, amelynek a forrásánál ne találnánk valami ocsmányságot."
A filozófiája az, hogy teljesen mindegy, hogy korszerűsíti-e az intézetet, és elviselhetőbbé teszi a betegek helyzetét, és emberibbé a körülményeiket, mert a helyzet úgyis változatlan marad. Eleinte lelkesen végezte a munkáját, sokat operált, reggeltől estig fogadta a betegeket: Mindenkivel nagyon udvariasan bánt. Aztán megunta munkáját, mert egyhangúnak, és ami fő, haszontalannak érezte.
"Meg azután minek akadályozni az embereket a meghalásban, ha egyszer a halál az élet normális és törvényes befejezése? Mi haszna volna, ha minden kupec vagy tisztviselő öt vagy esetleg tíz évvel tovább élne? Ha pedig az orvostudomány célját abban látjuk, hogy a szenvedést enyhítse, akkor önkéntelenül is felmerül a kérdés: minek enyhíteni a szenvedést? Elsősorban is azt mondják, hogy a szenvedés a tökéletesség felé viszi az embert, másodszor pedig: ha az emberiség csakugyan megtanulja szenvedéseit pirulákkal meg cseppekkel enyhíteni, akkor végképp megfeledkezik a vallásról meg a filozófiáról, amelyben eddig nemcsak védelmet, hanem boldogságot is talált. Puskin borzalmas szenvedéseket élt át halála előtt; a szerencsétlen Heine évekig feküdt tehetetlenül az ágyában - miért ne szenvedhetne tehát holmi Andrej Jefimics vagy Matrjona Szavisna, akinek élete tartalmatlan és merőben üres volta ázalagállatéhoz hasonlatos, ha nem volna benne szenvedés?
Efféle gondolatmenetektől lesújtva, Andrej Jefimics elengedte a gyeplőt, és attól fogva már nem járt be mindennap a kórházba."
Látja a hibákat, tapasztalja az elviselhetetlen körülményeket, ahhoz azonban gyenge, hogy bármit is tegyen. Gromovhoz hasonlóan ő is nagyon szeretett olvasni, minden pénzét könyvekre és újságokra költötte. Legjobban a történelmi és filozófiai olvasmányokat kedvelte. Napjai hosszú évek óta változatlan egyhangúságban telnek. Rendelés után hazament, és idejét kedvenc elfoglaltságának, az olvasásnak szentelte. Könyve mellett mindig volt egy üveg vodka és egy pár szem uborka, amelyből anélkül vett, hogy olvasmányából felnézett volna. Pontosan három órakor ebédel, majd a délutánt újra olvasással töltötte. Esténként egyetlen barátja, Mihail Averjanics látogatta meg. Ő volt az egyetlen, akit a városban elviselt, akivel valamelyest megértette magát. Mihail Averjanics valaha dúsgazdag földbirtokos volt, és a lovasságnál szolgált. Azonban tönkrement, vagyona elveszett, így kénytelen volt munkát vállalni, és postamester lett. Jólelkű és érzékeny, bár hirtelen haragú és nagyon lobbanékony, ha felmérgesítik, gyakran kiabál az ügyfelekkel. A doktort műveltségéért és nemes lelkéért tiszteli és szereti.
Andrej Jefimics gyakran elmélkedett arról, hogy az utóbbi években milyen csodálatos fejlődésen ment át az orvostudomány. Olyan betegségeket, amelyekbe még pár éve belehaltak, ma könnyedén tudnak gyógyítani. Olyan műtéteket csinálnak, amelyeket nemrég még hozzáértő emberek is lehetetlennek tartottak. És akkor a hipnózist, Pasteur és Koch nevét még nem is említették. Ma már a pszichiátriai betegeket is megfelelően és emberségesen kezelik fejlett korházakban. És ezekhez a változásokhoz képest, az itteni kórház évszázadok óta szinte semmit nem változott, nem fejlődött.
"Andrej Jefimics tudja, hogy a tudomány és a humanitárius eszmék mai fejlettsége mellett olyan gyalázat, mint a 6-os számú kórterem, igazán már csak a vasúttól kétszáz versztányira lehetséges, egy olyan isten háta mögötti városban, ahol a polgármester és valamennyi városatya írni-olvasni alig tudó iparos és kispolgár, ahol az orvosban holmi szent mágust látnak, akinek kritika nélkül hinni kell, még akkor is, ha forró ólmot önt a beteg szájába. Mindenütt másutt a közönség és az újságok már réges-rég porrá zúzták volna az ez elmaradottságnak ezt a kicsiny erődítményét."
A város egy bőkezű pillanatában pénzt ajánlott fel a kórháznak, ebből Ragin doktor egy új orvost vett fel. Hobotov barátságot kötött Szergejjel, a felcserrel, a betegek nem igazán érdeklik, olvasni nem szokott, mindössze egyetlen könyve van. Őt is felháborítja a kórház elmaradottsága, de új rendszabályokat nem akar bevezetni, attól tart, hogy ezzel idősebb kollégáját megbántaná. Bár úgy gondolja róla, hogy ittléte alatt hatalmas vagyont halmozott fel, irigyli őt, és szívesen elfoglalná az ő helyét a kórházban.
Ragin doktor jellegzetesen orosz realista figura, ő a felesleges ember. A változtatási szándéka megvan, a cselekvéshez azonban gyenge. Elsüllyed abban a közönyös légkörben, amely körülveszi.
A doktor egyszer az esti sétáján találkozott Nyikitával, és elborzasztotta a szegény bolond szánalmas állapota, visszakísérte a kórházba, és ekkor ismerkedett meg Gromovval. A fiatalember barátságtalanul fogadta, Andrej Jefimics azonban végtelen türelmével próbál vele kommunikálni. Ahogy beszélget a fiatalemberrel, rá kell döbbennie, hogy a fiatalember remek beszélgetőpartner a számára.
"Milyen rokonszenves fiatalember! - gondolta magában Andrej Jefimics, miközben átment az udvaron, s lakása felé haladt. - Egész idő óta, amióta itt lakom, az első ember, akivel lehet beszélni. Józan ítélőképessége van, és tudja, mi az, ami iránt érdemes érdeklődni."
"Mialatt olvasott, lefeküdt, mindegyre Iván Dimitrics járt az eszébe, és amikor másnap reggel fölébredt, eszébe jutott, milyen okos és érdekes emberrel ismerkedett meg előző nap. El is határozta, hogy az első adandó alkalommal újra benéz hozzá." Meglepő, hogy a doktor először akkor érzi úgy, hogy egy délutánja nem értelmetlenül tel el, amikor ezzel a bolond fiatalemberrel beszélgetett.
A doktor filozófiáról, betegségről, szenvedésről diskurál a fiatalemberrel. Gromov megdöbbentő dolgokat mond az orvosnak, szerinte könnyű neki megvetni a szenvedést, hiszen sohasem szenvedett, fogalma sincs, mi az a testi fenyítés. Húsz éven át meg volt mindene, kapott ingyen lakást, ellátást, semmire nem volt gondja.
"Természettől fogva lusta, puha ember, és azért igyekezett elrendezni az életét, hogy semmi se nyugtalanítsa, és semmi se lendítse ki mozdulatlanságából. A kórház vezetését átengedte a felcsernek és a többi alja népségnek, maga pedig ült a melegben, a nyugalomban, és gyűjtögette a pénz, érdekes könyveket olvasott, és szabad idejét mindenféle magasröptű marhaságokról való elmélkedéssel és (Ivan Dmitrics itt az orvos rezes orrára sandított) némi itókával édesítette meg. Egyszóval az életből semmit se látott, fogalma sincs róla, és a valóságot pusztán csak elméletből ismeri. S hogy miért veti meg a szenvedést, és miért nem csodálkozik semmin, annak igen egyszerű a magyarázata: a hiúságok hiúsága, külső és belső, az élet, a szenvedés és a halál megvetése, az elmélkedés a legfőbb jó és a többi - ez a filozófia, amely a legjobban megfelel az orosz naplopó természetének." Nem avatkozik bele soha semmibe, mert úgy érzi, nem rá tartozik, és változtatni úgysem tudna rajta. "Roppantul kényelmes filozófia: tenni nem kell semmit, az ember lelkiismerete tiszta, és amellett még bölcsnek is tarthatja magát... Nem, uram, ez nem filozófia, nem gondoskodás, hanem lustaság, fakírság, álmos, tompa elbutultság..." Ez a beszélgetés orvos és betege között majd egy óráig tartott, és az orvos kifejezetten élvezte.
Ettől a naptól kezdve a doktor gyakran betért a 6-os számú kóterembe, és beszélgetett Gromovval. Ezt a változást a környezete megdöbbenéssel figyeli, a doktor pedig azt érzékeli, hogy megváltoztak körülötte az emberek, árgus szemekkel figyelik minden cselekedetét.
Augusztusban az orvost a polgármester hívatta egy, a kórházzal kapcsolatos kérdés ürügyén. A polgármesteren és Hobotovon kívül jelen volt még a tanfelügyelő, a katonai parancsnok, egy városi tanácstag, és még egy orvos. Bár látszólag szakmai ügyben hívatták, gyakorlatilag az elmeállapotára voltak kíváncsiak. Este meglátogatta barátja, Mihail Averjanics, és egy utazásra hívta. Ragin doktor végül elutazott vele, és az út alatt beszédes és túlbuzgó barátja halálosan fárasztotta és idegesítette, egy perc nyugalmat sem hagyott neki. Az utazás alatt, mivel Averjanics minden pénzét elkártyázta, ötszáz rubelt adott neki kölcsön.
Miután hazatértek, a kórház nyugdíj nélkül elbocsátotta, és barátja félénk kérdésére megmondja, hogy az összes vagyona nyolcvanhat rubel. Az orvosnak tehát semmi vagyona nincsen, a lakását is el kell hagynia, koldus, lassan a legmélyebb nyomorba süllyedt. Egy Belova nevű szegény öregasszony ócska viskójába költözött Darjuskával. Egy nap, amikor már nem bírja elviselni "barátai" álszent viselkedését, rájuk ordított, amit a betegség elhatalmasodásával magyaráztak. Másnap egy konzílium ürügyével a kórházba csalták, és mint elmebeteget, a 6-os számú kórterembe zárták.
Először fel sem fogja, mi történt vele, majd borzalmasan megalázónak érzi ezt a méltánytalan helyzetet. Bár úgy gondolta, hogy Belova asszony háza és a 6-os számú kórterem között nincs semmi különbség, mégis elborzadt arra a gondolatra, hogyha az alvó Ivan Dmitrics felébred, és meglátja őt a kórházi ruhában. Igyekezett meggyőzni magát, hogy a helyzetében nincs semmi különös, ez is csak egy természetes állapot, de képtelen megnyugodni. Mindenképp ki akar menni, legalább az udvarra sétálni. Nyikita azonban nem engedi ki őt, majd miután nem bír vele, szinte agyonverte az orvost. Ahogy reszketett a félelemtől, hogy újra megütik, feküdt az ágyában, szörnyű gondolatra döbbent rá.
"...Az agyában kavargó káosz közepette hirtelen szörnyű, elviselhetetlen gondolat villant fel tűrhetetlen világossággal: ugyanígy szenvedtek éveken át, nap nap után ezek az emberek, akik most fekete árnyékként feküdtek a holdvilágban. Hogyan történhetett meg, hogy több mint húsz éven át ő, Andrej Jefimics nem tudott és nem akart tudni erről? Nem ismerte a szenvedést, fogalma sem volt a fájdalomról, ennyiben tehát nem volt hibás - mondta magának, de lelkiismerete ugyanolyan kérlelhetetlenül és durván válaszolt, mint Nyikita; és Andrej Jefimics tarkójától a sarkáig jéggé dermedt iszonyatában."
Itt, a bolondokházában kellett rájönnie, hogy a belső filozofálás nem megoldás. Másnap meglátogatta őt barátja, majd Hobotov doktor, és Darjuska is megnézte régi gazdáját. Este az orvos meghalt agyvérzésben, a temetésén csak Mihail Averjanics és Darjuska vett részt.