Az arany ember /1872/
A regény öt fejezetből áll. Az első rész az expozíciós rész, amelyben megtalálható a Senki szigetének leírása és az al-dunai vihar leírása. Tímár Mihály a délceg, szőke hajóbiztos bátran viszi át a Vaskapu sziklakatlanában a lóvontatta gabonaszállitó hajót. A hajó utasa Trikalisz Euthym egy görög kereskedő, és csodálatos szépségű leánya, Timéa. A hajót egy huszonnégy evezős török ágyúnaszád követi, hogy elfogják a kereskedőt. Tímár Mihály sikeresen viszi át a hajót, a Szent Borbálát a gyilkos zuhatagokon, a zátonyokon, és úgy nyernek egérutat, hogy sikerül megvesztegetnie a parti őrséget. A Komárom felé vezető úton fedezik fel a "Senki" szigetét és lakóit. A parti zsombék mögött gyümölcsfa-labirintus, virágoskert, sziklába vájt házikó búvik meg. A sziget és a ház tulajdonosa Teréza asszony, aki Timéához hasonló korú lányával, Noémivel, és hűséges házőrzőjükkel, Almirával él e szigeten. Férje üzleti kezességet vállalt barátjáért, Krisztyán Tódor apjáért. Később derült ki, hogy a férfi tönkrement, így férjének vagyonával kellett barátjáért jótállni. 1816-ban házukat elárverezték, férje öngyilkos lett, mert semmi haladékot nem kaptak a károk kifizetésére. A komáromi kereskedő, aki a családot a nyomorba taszította, nem más, mint a Szent Borbála tulajdonosa, Brazovics Athanáz. Teréza asszony ezután költözött a szigetre, amely egyetlen ország fennhatósága alá sem tartozik, és ahol már tizenkét éve élnek. Itt mindent ő teremtett meg a két keze munkájával. Teréza asszony vacsorával vendégeli meg az utazókat, az étkezést azonban egy váratlan látogató, Krisztyán Tódor zavarja meg. Az aljas, kétszínű férfitől minden rossz kitelik, csak a szigeten tartózkodó görög érdekli. Másnap reggel folytatják útjukat, a hajón Trikkalisz Euthym elmondja a hajóbiztosnak, hogy az ő igazi neve Ali Csorbadzsi, és a szultán egyik fő embere, Kandia kormányzója volt. Megmérgezte magát, és élete utolsó órájában fölfedi a titkát Tímár Mihály előtt. A szultán birodalmában újításokat szeretne, minden új dolog emberéletekbe kerül. Az ő és lánya élete is veszélybe került, ő ugyan a haláltól nem félt, lányára, Timéára, szeráj és koldussors várna. Elhatározta, hogy megmenti vagyonát és leányát, és megszökik. A tengeri menekülést nem választhatta, hiszen a gyors és új kerekes hajókkal gyorsan utolérnék, így Magyarország felé, álruhában mint görög kereskedő kísérelte meg a szökést. Álutakon sikerült így eljutnia Galíciába, innen már nem lehetett volna szárazföldön tovább mennie, ezért fogadta fel Tímár Mihályt a hajójával, pénzén búzát vásárolt, hiszen így menthette egyedül vagyonát. Mikor megtudta, hogy a hajó tulajdonosa Brazovics Athanáz, hiszen ő a rokona, reméli, hogy a segítségére lesz majd. Allah eddig is segítette, hiszen a vaskapun is átjutottak, kijátszották az üldözőket és a vesztegzárat. És az utolsó pillanatban vesztek el. A férfi, aki a szigeten megjelent, az a török kormány kémje volt, mindketten felismerték egymást, így ő most elveszett. Senkinek nem sikerült a nyomára bukkannia, Krisztyán Tódornak azonban sikerült, megelőzte őt, s most már minden bizonnyal Pancsovánál várnak rá. A haldokló azt kéri Tímár Mihálytól, hogy viselje gondját Timéának, vigye el Brazovics Athanázhoz, hogy az a házában viselje gondját. Ezer arany az összes készpénze, ezt is adja át Brazovicsnak, a hajórakománnyal együtt. Arra kéri, hogy holttestét hajósszokás szerint dobják a vízbe. Tímár Mihálynak Timéára is figyelnie kell, hiszen az apja neki is adott a mákonyból, a lányt fel kell ébresztenie, Ali Csorbadzsi megesketi, hogy nem hagyja elaludni. Utolsó, szinte alig érthető szavaival a "vörös félhold"-ra figyelmezteti a hajóbiztost. Tímárnak sikerült megmentenie a lányt, később hajósszokás szerint eltemeti az apját. Tímárnak sikerül csellel kijátszania a pancsovai kapitányt, így megmenti Timéának az apja vagyonát. A sors azonban nem segíti őket, a Szent Borbála Komárom partjainál tőkére fut és elsüllyed. A hajóbiztos elviszi a lányt és vagyonát, az ezer aranyat a Brazovics-házba, hogy viseljék gondját az árvának. Brazovics először kedvesen fogadja a lányt, amikor azonban kiderül, hogy a lánynak alig van valami vagyona, hiszen a hajórakomány elsüllyedt, Brazovics viselkedése megváltozik. Timéát végül is a háznál tartják mint fogadott leányt, de a kisebb cselédmunkák is rá hárulnak. A dühöngő Brazovics végül megbízza a hajóbiztost, hogy árvereztesse el a vizes búzát, nem teljesíti Ali Csorbadzsi kérését, és nem vesz részt személyesen a kirakodásnál. Athalie vőlegénye, Kacsuka hadnagy azt tanácsolja Mihálynak, hogy ő maga licitáljon a vizes búzára, és a hivatalos személyek megvesztegetésével adja el a hadseregnek, így nyer az üzleten hetvenezer forintot. Tímár rövid töprengés után elfogadja az ajánlatot, hiszen így Timéa elvesztett vagyonából is visszafordíthat a leánynak valamennyit. Tímár a kirakodáskor megtalálja azt a zsákot, amelyre a vörös félholdat festették, ebben egy kis bőrtasakban drága ékszerek és pénz volt. Ali Csorbadzsi lányával együtt egymillónyi értéket menekített meg a Szent Borbálán. Hosszas vívódás után végül megtartja a kincset magának azzal a gondolattal, hogy ehhez még szerez, és mint vagyonos ember, megkéri a lány kezét. Tímár a hadiszállításból gazdag emberként került ki, a megtalált kincsekről nem beszélt. Tímárnak sikerül leleményességével túljárnia Brazovics úr eszén, aki feljelenti, amikor Tímár megjátszotta, hogy részeg és maga mondta el neki, hogy a katonáknak vizes lisztből sütött kenyeret szállított. Vizsgálat indul ellene, ahol azonban tisztázza magát, kiderül, hogy a vizes búzát elajándékozta a környékbeli molnároknak, amiből kenyeret süttetett, az hibátlan minőségű alapanyag volt. Brazovics további próbálkozásait is kivédi, ellenfeleit fortéllyal ki tudja játszani, szerencsés üzleteket köt, befolyásos pártfogókat szerez és hatalmas vagyonra tesz szert, nemesi rangot kap. Senki sem érti, hogy gazdag emberként miért maradt Komáromban, miért nem megy Bécsbe. Tímár azonban nem akarja elhagyni Komárom városát, vigyáznia kell Timéára. Csodálatos háza van Komáromban, és a nemesi névhez nemesi tettei is társulnak, kórházat alapított a város szegényeinek, protestáns tanodában ösztöndíjakat hozott létre, a régi ezüst kehely helyett aranyat adományozott az egyháznak. Minden pénteken pénzt osztott a szegényeknek; amelyik hajóslegénye vízbe fulladt, az árván maradt gyermekek felnevelését magára vállalta, az özvegynek évdíjat fizetett. Timéával nem bánnak jól a Brazovics-házban, Athalie folyton gúny tárgyává teszi a kis török lányt. Brazovics úr a maradék vagyonát is elvesztette az árvának. Timéa mindent elviselt a büszke Athalie-tól, ő nem ismerte az európai divatot, örömmel vette, amikor a lány nekiajándékozta divatjamúlt, rikító selyemruháit, amikor felcicomázta. Nem vette észre a rajta nevetőket, háta mögött csak a "bolond török leány"-nak hívták. Athalie azt a kegyetlen tréfát eszelte ki, hogy elhiteti Timéával, hogy Kacsuka hadnagy szerelmes belé és megkérte a kezét. Ahhoz azonban, hogy a hadnagy hitvese legyen, meg kell keresztelkednie, templomba kell járnia, s el kell sajátítania a katekizmust, a bibliai történeteket, a zsoltárokat és imádságokat. Azzal hitegetik, hogy már kitűzték az esküvő időpontját is, csak addig el kell készülnie mindazokkal a ruhákkal, melyekre a menyasszonynak szüksége van. Timéa boldog szorgalommal látott hozzá a menyasszonyi köntös hímzéséhez, művészi munka készült a keze alatt, miközben azt hitte, hogy saját menyasszonyi köntösét varrja a pompás ruhadarab Athalienak készült. A kegyetlen térfa célba talált, Timéa valóban szerelmes lett az ifjú hadnagyba. Tímárnak, aki mindennapos vendég volt a Brazovics-házban végig kellett néznie, hogy milyen kegyetlen tréfát űznek a leánnyal, és még csak nem is szólhatott. Hiszen mit is mondhatott volna. Timéa különben is úgy tudta ,a háziaktól, hogy a gazdag Tímár úr a szép Athalie kezére pályázik. És Timéa ezt így is tartotta rendjén valónak, hogy a gazdag nemes a gazdag kisasszony kezét kéri, a szegény magyar katonatiszthez pedig leginkább egy török katona szegény leánya illik. Tímár egyre jobban szenvedett, ahogy látta, hogy közeleg az a nap, amelyet Timéa úgy vár, a menyegző ideje. Csakhogy azon a napon nem Timéa lesz Kacsuka úr hitvese, hanem a büszke Athalie kisasszony. "Óh! hányszor távozott el a háztól oly keserűséggel szívében, hogy mikor a lépcső alján azt a két márványoszlopot két kezével megfogta, Sámson jutott eszébe, aki magára dönti a filiszteusok házát." Ahhoz azonban, hogy Kacsuka hadnagy elvehesse Athalie-t, annak volt még egy feltétele. Kacsuka úr nem vagyonos ember. Jövedelme arra elég, hogy katonai tisztéhez méltóan egyedül megéljen, arra azonban, hogy egy kényelemhez és fényűzéshez szokott nőt eltartson, arra nem. Csak abban az esetben gondolhat a nősülésre, ha arájának hozománya fedezi a jövendő háztartás fenntartásának költségeit. Brazovics úr azt fogadta, hogy a menyegző napján százezer forint hozományt ad az az ifjú párnak, amikor ő ezt az ígéretet tette, akkor ennek teljesítésére készen is állt. Azonban az azóta eltelt időben Tímár minden hasznot elorozott Brazovics elől, minden lehetőségtől megfosztotta, most igen nagy nehézségbe ütközne számára a hozomány előteremtése. Brazovics mindent megpróbált, hogy Kacsukát jobb belátásra bírja, felajánlotta a leendő ifjú párnak egy elfekvő birtokát, vagy az ígért összeg kamatját, a hadmérnök azonban ragaszkodott a százezer forinthoz. Amíg ezt az összeget ő meg nem kapja, addig nincs esküvő. Brazovicsnak az a mentő ötlete támad, hogy az lenne a legjobb megoldás, ha a lányát az immár gazdag és nemes emberré lett Tímár Mihály venné el. Aki ugyan az ő meglátása szerint egy akasztófára való gazember, de ha a veje lenne, már nem egy gaz rabló, egy ellenfél, hanem egy üzlettárs, egy vő lenne. Tímár, Brazovics számonkérésére elmondja, hogy a házukba nem Athalie, hanem Timéa miatt jár, mert ígéretet tett Ali Csorbadzsinak, hogy árvája gondját viseli. A kereskedő fejére olvassa, hogy egész családja milyen cudarul bánik a lánnyal. Úgy hagyja magára Brazovicsot és búcsúzik Timéától, mint aki ebbe a házba soha többé be nem teszi a lábát. Tímár megtudja Kacsukától, hogy az állam kisajátít egy földterületet, és ő itt kezd el földet vásárolni potom áron, amit az állam majd dupla értékben vesz meg. Versenytársainak is fülébe jut. Tímár földvásárlása, és Brazovics is követni akarja a példáját. Ő is megtudja Kacsukától, hogy az állam mely területet akarja kisajátítani, és milyen áron akarja a földeket megvenni. A hatalmas nyereség reményében Brazovics vagyonát pénzzé teszi és mindent a földvásárlásba fektet. Csak egyetlen kérdést felejt el feltenni a hadmérnöknek, hogy melyik területet és mikor akarja megvásárolni az állam. Azt a részt, amit ő vett meg, arra csak harminc év múlva kerül sor. Míg Tímár Mihály megint nyereséggel zárja azt a befektetését is, Brazovics az esküvő napján tudja meg, hogy az ő földjét csak harminc év múlva veszik meg, így mindenét elvesztette, koldussá lett. Az esküvő napján tudja meg Timéa, hogy milyen gonosz térfa áldozata lett, a menyasszonyi köntös, amelyet oly nagy gonddal hímzett, az Athalie menyegzőjére készült, hiszen ma őt veszi feleségül a hadnagy. "- Már mai nap, kedves kicsikém, majd csak én leszek az, aki az esküvőre megy, te pedig még járhatsz az iskolába, s várhatsz még öt esztendeig, s akkor majd férjhez mehetsz, ha valaki elvesz. De már e szónál a nők nem bírták visszatartani a kacajt. Hogy vihogott ifja, véne a rászedett bohó gyermeken, ki így meg hagyta tréfálni magát!" Az esküvőre már minden készen áll, mindenki csak az örömapát várja, azonban már csak a halálhírét viszik a házába, hiszen holtan esett össze, amikor megtudta, hogy koldussá lett. A vőlegény visszaérkezik. A kinyitott ajtóban megáll, és onnan szól a menyasszonyának. - Brazovics úr meghalt!... A menyasszony rémülten kap kezeivel a légbe, s azzal eszméletlenül vágja magát hanyatt. Ha Timéa fel nem fogja estében, fejét szétzúzza a márvány mozaik asztalon. A büszke szép menyasszony arca most fehérebb, mint Timéáé. És Timéa midőn Athalie fejét ölében tartja, azt gondolja: "No lám, a menyasszonyköntös hogy hever a porban!" A vőlegény ott marad az ajtóban állva, és nézi sokáig Timéa arcát, s aztán megfordul, s a támadt zűrzavarban elhagyja a házat. Még csak fel sem emelte a menyasszonyát a földről." A fényes esküvő tehát semmivé foszlik. Brazovics Athanáz halálával a családja sorsa is megpecsételődik. A vőlegény rögtön visszaküldte a jegygyűrűt, még a temetésen sem jelent meg. Brazovics úr üzletei oly szerteágazóak, spekulációi oly kibogozhatatlanok voltak, hogy a hitelezői egészen elárasztották házát. Olyan összegeket is elköltött, melyek becsületére voltak bízva, halálával árvák vagyona, az eklézsia alapítványtőkéi, kórházak pénzei is elvesztek. A hitelezők kielégítésére a ház minden berendezésével együtt árverésre kerül. Athalie-nak mindössze két kincse maradt, a visszaküldött jegygyűrű, és egy szelence mindenféle méreggel, amit egy külhoni útján vásárolt egyszer rég. Nincs bátorsága végezni magával, Athalie az árverés előtti utolsó éjszakán úgy dönt, még beszél volt kedvesével, és éjjel egyedül felkeresi a hadnagyot szállásán. Athalie-nak át kell mennie a város rossz hírű negyedén éjszaka, egyedül, őt azonban semmi sem tartja vissza. Athalie azt kéri, hogy vigye őt a hadnagy édesanyjához, és mint menyasszonya, majd ott vár rá, hiszen gazdag rokona van Brassóban, aki rájuk hagyja vagyonát, és ők újra gazdaggá lesznek. Kacsuka azonban ezt a kérését nem teljesíti, arra kéri, menjen Brassóba a rokonához, és ő sem fog megnősülni. Athalie-nak az őrnagy szavaiból rá kell döbbenie, hogy Kacsuka nem őt, hanem Timéát szereti. Még Kacsuka szavát veszi, hogy másnap, az árverés napján felkeresi Athalie-t a házban, és maga kíséri Brassóba.Az árverés napján a három gyászruhába öltözött asszony hallgatja az árverést kísérő dobszót. Athalie reménykedik, hogy Kacsuka mégiscsak felkeresi őket, de csalódnia kell. A hölgyeknek feltűnik, hogy hiába kelt el egy-egy tárgy, senki nem jelenik meg, mint más árverésen, hogy azonnal elvigye azt. Az árverést követően egyetlen ember jelenik meg a házban, Levetinczy Tímár Mihály. Athalie gyűlölködő, Zsófia asszony félelemmel teli pillantással, Timéa szelíden nézett a belépőre. A vevő nemes Levetinczy Tímár Mihály volt, aki mindent megvásárolt, és mindent Timéa nevére íratott. "- Én - kezdé Tímár, előre bocsátva az "én"-t, mint valami római pápa a bullában -, én most a bírói árverésen megvettem ezt a házat és mindent, ami benne eladó volt. Nem azért vettem, hogy magamnak tartsam, hanem azért, hogy odaadjam annak, aki e házban egyedül nem megvehető, nekem pedig egyedüli kincs a világon. Timéa kisasszony, kegyed mától fogva ennek a háznak az úrnője. Minden az öné, ahogy áll. Ruhák, ékszerek a szekrényben, a lovak az istállóban, értékpapírok a pénztárban, ahogy a bírói lefoglalás itt találta. Minden az ön nevére van írva, s a Brazovics-ház hitelezői ki vannak elégítve mind. Mától fogva ön e ház úrnője. Fogadja el ön azt tőlem... S ha volna e házban egy kicsiny kis hely, amelyben egy olyan csendes ember, mint én, elfér, ki önnek csak bámulatával, csak tiszteletével alkalmatlankodik, s azt a helyet ön nekem engedné; s ha volna az ön szívében számomra egy kis menedék, s ha kezemet ön meg nem vetné, úgy én végtelenül boldog lennék, s fogadom, hogy egész életemnek nem volna más célja, mint hogy önt oly boldoggá tegyem, mint ön engem." Timéa igent mond Tímárnak, mindössze egyetlen kérése van, hogy "Zófi mama" és Athalie a házban maradhassanak, mint kedves rokonai. Tímár szívesen teljesíti ezt a kérést, sőt még többet is, hiszen bármit megtenne, hogy a "két némber" távozzon házából és Timéa mellől. Felajánlja Athalie-nak, hogy kifizeti az édesapja által felajánlott százezer forint hozományt az őrnagynak. Így Kacsuka már nyugodtan elveheti a lányt Athalie azonban elutasítja ezt az ajánlatot. "Büszkén, mint egy megtérésre hívott rossz angyal, aki inkább választja a kárhozatot, mint büszkesége megtörését, fordult el Tímártól, s indulattól elfojtott hangon így szólt: - Köszönöm, uram. De énnekem Kacsuka úr sem az életben, sem a másvilágon nem kell többéi Én hozzá nőül nem megyek; hanem itt maradok Timéánál - cselédnek." Tímár határtalanul boldog, hogy elnyerte a tündéri szépségű leány kezét. Lelkiismerete is megnyugszik, hisz így vissza tudja adni a leánynak az apja által Magyarországra menekített kincseket. Timéának az esküvő előtt meg kell keresztelkednie, a keresztségben a Zsuzsánna nevet kapja. Tímár Mihály boldog, mikor végre kettesben lehet ifjú feleségével, ám csalódnia kell. Timéa nem szerelmes belé, nem szereti, csupán hálát érez iránta. "Timéa! - szól hozzá hízelgő suttogással. - Tudod-e, hogy te az én nőm vagy? Timéa szemébe néz, és nyugodtan felel: - Az vagyok. - Szeretsz-e engem? Ekkor bámulva nyitja fel nagy, sötétkék szemét reá a hölgy, s e szemek tekintetéből annyit tanul meg a kérdező, mintha a csillagos ég minden titkaiba adatott volna meg egy pillanatot vethetnie. Azután bezárja szemeit hosszú szempilláival a hölgy. - Nem érzesz hozzám szerelmet? - eseng a férj epedő sóhajjal. Még egyszer e tekintet. A fehér arcú nő azt kérdezi: - Mi az? Mi az? Mi az? Világ minden bölcse meg nem tudja azt magyarázni annak, aki azt nem érti. Mi az? Mi az? Egy szó nem kell ahhoz, aki azt meg tudja magyarázni. - Oh, te gyermek! - sóhajtja Tímár, felállva a neje mellől. Timéa is felállt. - Nem, uram, én nem vagyok gyermek. Én tudom, hogy mi vagyok: önnek a neje. Önnek fogadtam ezt, s Istennek megesküdtem rá. Hűséges, engedelmes neje leszek önnek. Ez a sorsom. Ön velem annyi jót tett, hogy egész életem önnek van lekötve. Ön nekem uram. És éri mindig tenni fogom azt, amit ön kíván, amit ön parancsol. Mihály félrefordult, és eltakarta arcát. Ez a minden fájdalmát eltagadó, lemondásteljes tekintet megfagyasztá vérének minden vágyát. Kinek volna bátorsága megölelni egy mártírnőt? a szentkép szobrát pálmaággal és a töviskoszorúval? kinek a vére forma fel egy visszatérő halott menyasszonyért? "Tenni fogom, amit ön parancsol?" Mihály most kezdé sejteni, hogy minő rossz diadalt szerzett! Nőül vett egy csodaszép alabástrom szobrot." Tímár mindent megszerzett: vagyont, hímevet, megbecsülést, az emberek csodálatát, egyedül felesége szívét nem kaphatja meg soha. Tímár a külvilág előtt irigyelt, boldog férj, felesége a hűség mintaképe, de egymás mellett mint két idegen élnek, abban a házban, ahol állandóan mellettük él Athalie, a ház "védördöge". Athalie egy éjszakán beszélt Tímárral, és Tímámak most először kellett Athalie gyűlöletével nyíltan szembesülnie. Athalie elmondta neki, amit ő is nagyon jól tud. Felesége nem szereti, és soha nem is fogja szeretni, hiszen a szíve Kacsuka őmagyé, Tímár iránt csak hálát érez. Hűséges mintaasszonya férjének, senki egy rossz szót nem szólhat rá, de boldogtalan. ,,...Én látom őt szenvedni, de nem hallom panaszkodni. Hogy is panaszkodhatna nekem? Nekem, aki ugyanazt a poklot szenvedem, amit ő. És őmiatta szenvedem. Mert amióta az ő szellemarca e házban megjelent, azóta vagyok szerencsétlen. Addig boldog voltam. Szerettek. Ne féljen ön, nem fakadok sírva. Nem szeretek már, csak gyűlölök. Rám bízhatja a házát. És ön járhat e világba szerteszét, és nyugodt lehet: itthon hagyott engem. És amíg ön visszatértében nejét élve találja, addig tudhatja, hogy az önhöz hű maradt. Mert én, uram, ha azzal az emberrel csak egy édes szót váltana valaha, ha csak egy nyájas mosolygást viszonozna neki, ha csak egy levelét elolvasná: nem várnék önre, hanem megölném őt magam, s ön csak a temetésre jönne haza. Mármost tudja ön, hogy mit hagy idehaza. A kifent gyilkot, melyet a szerelemféltő düh az ön felesége szívének tart szegezve. S ön e gyiloknak az árnyékában fogja mégis mindennap a fejét nyugalomra hajtani, s ugyanakkor, mikor irtózik tőlem, kénytelen hozzám kétségbeesetten ragaszkodni. Tímár lelkének minden erélyét zsibbadni érzé e baljóslatú szenvedély kitörése alatt. - Én elmondtam önnek mindent, amit Timéáról és önről és magamról tudok. Még egyszer elmondom. Ön nőül vett egy leányt, aki mást szeret; az a más az enyém volt. Ön elvette tőlem a házat, apám, vagyonom mind az ön keze alatt hullott a porba; s aztán úrnővé tette ön e házban Timéát. És most láthatja, hogy mit; önnek a neje nem nő, hanem mártír. És önnek nem elég az, hogy maga szenved, hanem még amellett azt is kell tudnia, hogy akinek elnyeréséért annyit küzdött, azt is szerencsétlenné tette, hogy Timéa boldogtalan fog lenni addig, amíg ön él. Ezzel a fullánkkal hagyhatja ön el a házát, Levetinczy úr, és nem fog e fájdalmára írt találni sehol; és ennek én örülök, szívemből örülök. A hölgy lángoló arccal, csikorgatott fogakkal, villogó szemekkel hajolt a férfi fölé, ki lankadtan roskadt egy karszékbe, s a leány összeszorított ökle mintha egy láthatatlan tört döfne annak szívébe. - És most ... űzzön el ön házából, ha tud." Tímár Athalie szavai után szeretett volna bemenni Timéához, s a lánnyal együtt elmenni ebből az elátkozott házból, de nem tette. Csöndben, hogy semmi neszt ne csapjon, összeszedte útiszereit, és elhagyta házát, csendben, mint egy tolvaj. "Kiűzte őt abból az a leány! Tímár Athalie gyűlölködő szavai után elutazott, céltalannak érezte az életét, úgy érzi, őt nő nem képes szeretni. Baján kapott egy levelet, amelytől újra visszanyerte régi életkedvét. Újra elutazott a Senki szigetére, ahol utoljára harmadfél esztendeje járt, Teréza asszonyhoz és Noémihez. Az eltelt évek alatt Noémi gyönyörű hajadonná serdült, aki örömmel fogadta a férfit. Noémit teljesen elbűvölte Tímár, aki segített az asszonyoknak a rózsaszüretben. A két nő még mindig a szegény hajóbiztost látja a férfiban. Az idilli hangulatnak a betoppanó Krisztyán Tódor megjelenése vet véget. A férfi, aki Noémi jegyesének mondja magát, jegyajándékul a sziget fáit kéri, hogy jó áron eladja őket egy gazdag hajókereskedőnek. Teréza asszony azonban átlát rajta, szerinte a férfi szorult helyzetében az első mészégetőnek adná el a fákat. Krisztyán Tódor azonban megfenyegeti őket, ha nem teljesíti a kérését, feljelenti őket akár a Bécsben, akár Sztambulban. Mihály azonban megnyugtatja a hölgyeket, ő ezt már megtette, és egyúttal engedélyt kért mind a sztámbuli, mind a bécsi kormánytól, hogy a szigetet bérleti díj fejében adják át neki kilencven évre. Ezt meg is kapta, ezeket a leveleket kapta meg Baján. A levelek kézhezvétele után a szigetet azonnal a telepítők nevére íratta, így tehát a sziget még jogosan anyáé és lányáé, ahol Krisztyán Tódornak kilencven évig semmi keresnivalója nincsen. A férfi dühtől tajtékozva vonta felelősségre Tímárt, hogy mi jogon avatkozik a család életébe. "- Az, hogy én szeretem! - kiálta föl Noémi egész kitörő szenvedéllyel, s odaveté magát Mihály keblére, és átfonta nyakát karjaival. Tódor nem szólt többet. Néma dühében megfenyegeté Tímárt öklével, s ezzel kirohant a szobából. De néma tekintetében minden fenyegetés benne volt, ami fegyver után nyúl, és mérget kever. A leány pedig még azután is ott maradt Mihály kebléhez tapadva." Tímár Mihály ettől fogva kettős életet élt. Az év egyik felét, tavasztól őszig a szigeten töltötte Noémival, ősztől tavaszig Timéa mellett élt mint a gazdag üzletember és "boldog" férj. Tímár mikor elmegy a szigetről, a parton Krisztyán Tódor várja, aki le akar vele számolni. Tímárnak azonban sikerül visszavernie a támadást, és nemcsak megkegyelmez az orgyilkosnak, de még segíteni is szeretne rajta, hogy visszatérjen a jó útra. Állást ajánl neki Brazíliában, ahol hasznosíthatja tudását, jó fizetést, amelyből tisztességesen élhet. Tímárnak régi terve volt, hogy Brazíliába magyar lisztet küldjön. Bár kevesen bíznak a sikerben, de Tímárnak sikerül végrehajtania a tervét, és három hét leforgása alatt már a kikötőben állt hajója, a Pannónia, mely magyar liszttel megrakódva indult Brazíliába. Tímár üzleti ügyeit a Scaramelli cég neve alatt intézte, az egész idő alatt Pancsován vagy Levetincen tartózkodott. Üzleti sikerei nem jelentettek számára semmit, egyre csak a szigeten látott aranyhajú leányra gondolt, akit a szigeten látott. Hol vissza akart hozzá menni, hol örökre el akarta felejteni. Kezdett hinni az égi jelekben, hogy majd azok segítségére lesznek a döntésben. Egy napon a rengeteg levél között, az egyiken felfedezte Timéa írását. Megdobbant a szíve, ez az az égi jeladás, amire várt. A levélben valami nehezebb tárgy is volt. Tímár boldog örömmel bontogatta a levelet. Másnap lesz a születésnapja, nyilván valami kedves ajándék lapul a levélben, Timéa gyengéd szavai kíséretében. A levélben azonban csak ennyi állt: ""Kedves uram! Ön íróasztala fiókában feledte a kulcsot. Nehogy nyugtalankodjék miatta, utána küldöm. Isten áldja önt. Timéa" Tímárnak a levél olvasása után rémisztő gondolat jutott eszébe, ha Timéa elküldte neki a kulcsát, akkor esetleg mint az a nőknek szokása, talán kutatott is a fiókban. Ha ezt tette, akkor meg kellett találnia azokat az ékszereket, melyeket nem adott el, hiszen bárki rájuk ismerhetett volna. Itt volt egy olyan medalion is, amely valószínűleg Timéa anyjának arcképét rejtette magában, ha Timéa megtalálta, akkor már mindent tudnia kell, és megveti a férjét. "Ha kíváncsi volt Timéa, akkor mindent tud - s akkor megveti férjét. S nem azt bizonyítják-e a levél szavai? Nem azt mutatja-e maga a kulcs elküldése? Nem azt akarta-e a nő ezáltal tudatni férjével: "ismerlek". Ez a gondolat határozott Mihálynál: fölfelé induljon-e vagy lefelé a lejtőn? - Lefelé! Mindegy már. Azt hitte. A nő előtt már le van álcázva. Ott többé az "arany embert" játszani nem lehet. A nagylelkűt, a bőkezűt, a jótevőt! Ott már el van árulva, hogy kicsoda. - Mármost lehet rohanni lefelé. Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre." Tímár mielőtt elutazott volna, levelet írt feleségének, hogy távollétében intézze ügyeit, bontsa fel a leveleit, és visszaküldte a kulcsokat is, ha szüksége van valamire, kéznél legyen. A szigeten megtalálta a boldogságot Noémi mellett. "Az árvíz leapadta után nagy munkája lett a sziget lapályain megrekedt vizek lecsapolásával. Egész nap levezető árkokat ásott; a két tenyere úgy felkérgesedett, mint egy napszámosé; hanem aztán, mikor este későn a vállára vetett ásóval, kapával visszatért a kis tanyához, messziről várták, szeretve fogadták." Tímár öt hónapot töltött el Noémival a boldogság szigetén. Mikor visszatért otthonába, megdöbbenve tapasztalta, hogy íróasztalánál Timéa ül és dolgozik. Az asszony mindennap várta a férjét, mindennap megterítettek számára, tiszta ruhája minden nap ki volt készítve. Timéa bámulatosan helytállt férje helyett az üzleti életben. Timéa miután látta, hogy Tímár új ötlete busás hasznot hajt, a megkeresett pénzt újra visszaforgatta az üzletbe, és ura befektetéseit megtöbbszörözte, túljárva a többi kereskedő eszén. Tímár bámulattal tekintett Timéára, hogy milyen óriási munkát végzett az asszony. De a kulcs még mindig nem hagyta nyugodni. Ha Timéa tisztában van vele, hogy mit követett el, akkor a mostani viselkedése csak színjáték. Tímár, hogy kiderítse, mi történt, átadja feleségének a medaliont, amelyről azt mondja, hogy Törökországban, Scutariban egy ékszerésznél vette, mivel úgy elbűvölte az arckép Timéához való hasonlatossága. "Minden kockára volt téve. Ha Timéa ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségében marad, ha feddő, sötét szemei szárazon villannak az ékszerről a férj arcára vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: "te nem vetted az ékszert Scutariban - itt hever a fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki tudja, hol jártál; mely sötétség vesz téged körül?" És akkor Tímár el van veszve... De nem az történt. Amint Timéa meglátta azt az arcképet, egyszerre átváltozott az arca. Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem, jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arcképhez, s azt hévvel szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könnyel. Ez érzelem volt, mely elárulá magát. Timéa arca elkezdett élni. Mihály meg volt mentve. Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen zokogni. Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult; sohasem halotta ő azt Timéától. Ez pedig, amint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek futott oda hozzá, és sírással, kacagással vegyült hangon mondá neki: - Nézd, nézd! Az én anyám! Ez az én anyám... Ő megszerezte ezt nekem! És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva, forró hangon suttogá: - Köszönöm... Oh! nagyon köszönöm. És Tímárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy ezt a hálarebegő ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja. Hanem a szívdobogás azt mondá neki; "ne lopj!" Most már rablás volna ez ajkról a csók. A "senki szigetén" történtek után." Tímár tavasszal újra Noémihez megy a szigetre. Noéminak gyermeke született. A nők a gyermeknek az Adeodat /Istenadta/ nevet adták. Tímár elhatározza, hogy egy gyönyörű faházat épít Dódinak. Tímár csodálatos ácsnak bizonyul, valóságos műremek születik a keze munkája által. Majd az ősz beálltával újra elhagyta a szigetet, hazatért Komáromba. Otthonában mintaférj, nyáron pedig, amilyen hamar csak tud, siet szeretteihez a senki szigetére. Tímár élete legszebb napjait töltötte a szigeten, Dódi már egyéves, és Tímár megfogadta, hogy felépíti neki a kis házat. A sors azonban újra közbeszólt. Előbb Mihály lett beteg. Noémi önfeláldozóan ápolta, mire állapota javulni kezdett, a gyermek betegedet meg. A kis Dódi meghalt, és Noéminek tartania kellett magát a lassan lábadozó beteg előtt, és hazudnia kellett a gyermekről, hiszen Mihály csak felőle érdeklődött. Tímárnak csak akkor tudja meg az asszonyoktól, hogy a gyermek meghalt, mikor már teljesen felgyógyult. Búskomorság vesz rajta erőt, egyedül Noémi tudja rövid időre jobb kedvre deríteni. Még Noémi is, látva levertségét, azt javasolja neki, hagyja el a szigetet és térjen vissza otthonába. Tímár hallgat Noémire, de otthonában sem találja a helyét, mindenki észreveszi rossz állapotát, mintha egy más ember tért volna vissza hozzájuk. Mihály állapota egyre romlott, végül orvosai tanácsát megfogadva, úgy döntött, hogy lemegy a Balatonra, ahol van egy kis kastélya. Az azonban senkinek sem jutott eszébe, hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég, és igen melankolikus látványt nyújtott. Tímár állapota egyre rosszabb lett, az öngyilkosság gondolata is eszébe jutott, és úgy döntött, visszamegy a szigetre, meghalni. Ha sikerül Noémit rábírnia, hogy tartson vele, akkor együtt halnak meg. A szigeten azonban csodálatos meglepetés várja. Noémi újra fiúnak adott életet, Tímár szinte újjászületik, boldogan lát fia házának építéséhez. Mire elkészült a ház, Dódi (a második) már négyéves volt, innentől Mihályra más feladat várt, olvasni tanította a gyermeket. Tímár boldogan élt a szigeten, melynek lakóit nyolc éve pillantotta meg először, amikor még Noémi és Timéa is szinte gyermek volt még. Most Timéa huszonegy, Noémi huszonkettő, Athalie huszonöt, Teréza asszony elmúlt negyvenöt, míg Tímár negyvenkét éves. Teréza egy nyári délutánon elmondja Tímárnak, hogy hosszú ideje már súlyos beteg. Teréza mama ősszel halt meg, és a tél beköszöntével, mikor Tímár elhagyta a szigetet, Noémi egyedül maradt a gyermekkel. Tímár úgy búcsúzott el tőle, hogy még a télen vissza fog hozzájuk térni. Azzal a szándékkal tért haza, hogy elválik Timéától, így még az asszonynak is lenne esélye arra, hogy boldog legyen. Mikor a házába lépett, úgy tűnt neki, hogy házában valami változás történt, láttára mintha felesége megijedt volna. Athalie kárörömmel újságolja, hogy felesége hűtlen lett hozzá. Mihály, bár el akarta hagyni Timéát, ez a hír mégis megrendítette. Athalie elmondja a férfinak, hogy amikor apja ezt a házat építette, csináltatott egy rejtekhelyet, ahonnan mindent lehet látni, ami a szobában történik, ahol a vendégek beszélték meg az üzleti ügyeiket. Most az a szoba, mely hajdan Brazovics úr üzletfeleit fogadta, Timéáé. Athalie elmondja a férfinak, hogyan juthat be e rejtekbe. "Annak a szobának a lépcső feletti falában egy üreg van, ahol a csigalépcső fala gömbölyűen hajlik, a belső fal pedig szögletet képez. Ebbe az üregbe a folyosó felől lehet bejutni. Egy faliszekrény van ott, melyben a régi, megcsorbult edények állanak, ritkán van az nyitva. De ha mindig tárva állna is, akkor sem jutna eszébe senkinek, hogy a szekrény polcai alá illesztett csavarokat sorba próbálgassa. A harmadik polc középső csavarja kijár. Még ha azt kihúzza is valaki, nem tud meg belőle semmit. Egyszerű szeg az, semmi más. Hanem aki birtokában van egy sajátszerű kulcsnak, mely e szeg helyébe illeszthető, annak a kulcs fejét meg kell nyomni, s akkor abból egy toll kiugrik; a kulcsnak egy fordítására aztán az egész szekrény nesztelenül félretolható lesz. Onnan abba a rejtekbe lehet jutni, mely világosságot és levegőt a háztetőn kijáró kürtőn keresztül kap. Ez a falban járó üreg egész addig a szobáig vezet, mely most Timéa belső szobája, s melyben azelőtt Brazovics úr vendégei voltak elszállásolva. E rejtett folyosó egy ajtóüregben végződik. Belül azt egy kép takarja, gyöngyház mozaik. Szent Györgyöt ábrázolja a sárkánnyal. Úgy látszik, mintha fogadalmi kép volna, a falba illesztve. Ön sokszor el akarta távolíttatni onnan azt a képet, de Timéa nem engedte, s ott maradt. Ennek a képnek egyik mozaikdarabja félrefordítható, s akkor a támadt résen keresztül mindent lehet látni és hallani, ami a szobában történik, amit ott beszélnek." A nőtől azt is megtudja Mihály, hogy a Szent György-képnek sarkai vannak, a rejtek felől, mint az ajtószárny, kinyílik. Tímár megretten, amikor megtudja, hogy Athalie bármikor észrevétlen Timéa szobájába juthat, akár éjszaka is, amikor a nő alszik. De Athalie visszautasítja ezt, hiszen Timéa nyitott ajtók mellett alszik, bármikor bejuthat hozzá, mindenféle bujkálás nélkül. Athalie átadta a férfinak a rejtekhely kulcsát. Tímár úgy tett, ahogy a nő tanácsolta, otthon azt mondta, lemegy a Balatonra, megtekinteni a halászatot. Majd este lopva hazatért, és a rejtekhelyen elbújt. Tímár így szemtanúja felesége és az őrnagy találkozásának. Az őrnagy szavaiból tudja meg Mihály, hogy egy idegen jött a városba, akivel az ő, és neje, Timéa becsülete miatt párbajozott. Csak azért nem ölte meg a férfit, mert a kardja kettétört, ezt küldte el egy levél kíséretében Timéa számára. Az idegen férfi tengerésztiszti egyenruhát viselt, így bebocsátást nyert az előkelőbb társaságba is. Mindenhol csak Tímár felől érdeklődött, majd amikor az őrnagy kérdőre vonta, titkolózni kezdett, mikor megpróbálták megtudni tőle, hogy milyen kényes természetű ügye lenne, egy olyan becsületes és tisztességes üzletemberrel, mint Levetinczy úr, aki példás férje asszonyának. A férfi szerint, ha találkozik vele ez a "nemes, becsületes és hűséges férj", mindent: üzletet, feleséget hátrahagyva menekül el, úgy, hogy soha senki még a hírét sem fogja hallani. Kacsuka őrnagy megpofozta ezt a férfit, majd párbajra hívta, ahol ha a karja nem tört volna el, végzett volna a kalandorral. Most azért jött el Timéához, hogy lehet-e abban bármilyen igazság is, amit az idegen férfi állított. Hiszen ha igaz, és Timéa boldogtalan, akkor ő meneküljön el a házból. Timéa azonban az üzleti ügyekben teljesen feddhetetlennek tartja férjét, és kiáll mellett. Tímár számára világos, hogy ez a két ember szereti egymást, de mindketten tisztelik őt. Timéa sírig kitart mellette, hűséges marad megmentőjéhez mindörökre, soha nem hagyná el. "- Nézzen ön ide, uram! - szólt az őrnagyhoz, egy szekrénybe felakasztott öltöny hímzett uszályát terjesztve szét előtte. - Ismeri ön ezt az öltönyt? Ez azon köntös, melyet én hímeztem. Ön látta azt hosszú heteken át, midőn a hímzés mellett ültem; minden öltés rajta egy eltemetett ábránd, egy szomorú emlék énnekem. Azt hitették el velem, ez az én menyasszonyi köntösöm lesz. S mikor elkészült, azt mondták: "már most vesd le, ez más menyasszonynak készült" Ah! uram, ez a tőrdöfés halálos volt az én szívemen. Ezzel a gyógyíthatatlan sebbel a lelkemben kínlódom azóta éveken keresztül. És most váljak meg attól a nemes, nagy jellemtől, ki nem jött elém hízelegve, csábítgatva, hanem megvárta, míg más eltép, elgázol, a földön fekve hagy, s akkor jött oda, hogy fölvegyen, keblére tűzzön; ki azóta nem tett egyebet, mint emberfölötti, angyalhoz méltó türelemmel törekedett gyógyítani halálos bajomat, és osztozott szenvedéseimben. Én váljak meg attól az embertől, akit mindenki tisztel, szeret? Én mondjam azt, hogy gyűlölöm? Én, aki mindenemet neki köszönöm, s aki nászhozományként nem hoztam hozzá mást, mint egy szeretet nélküli, beteg szívet? (...) - De uram - folytatá Timéa a női méltóság ellenállhatatlan varázsával tiszta arcán -, ha mindannak ellenkezője állna is, ha koldussá lenne, én el nem hagynám őt akkor sem. Akkor éppen nem. És ha gyalázat tetézné nevét, én el nem dobnám magamtól ezt a nevet, osztoznám a szennyében, mint osztoztam a ragyogásában. Ha megvetné az egész világ, én örök tisztelettel tartoznám neki. Ha földönfutóvá lenne, kísérő társa lennék. Ha rabló volna, az erdőn laknám vele. Ha meg akarna halni, vele együtt ölném meg magamat... (Mi az? Sír az a sárkány ott azon a képen!?) Timéa még mindig tudott mit mondani. - És végül, uram, ha azt tudnám meg, ami minden nőre nézve a legérzékenyebb, a legkeserítőbb bántalom, hogy a férjem hozzám hűtlen volt, hogy mást szeretett, azt mondanám: "az Isten áldja meg azt, aki őneki megadta azt a boldogságot, amitől én őt meg fosztottam!" és nem válnék el tőle. - Nem válnék el tőle, még ha ő maga kívánná is; nem válnék el tőle soha; mert én tudom, hogy mivel tartozom esküvésemnek, és mivel tartozom saját lelkemnek idebenn." Tímár örülten rohant ki a házból. Mivel nem tudott átkelni a Dunán, ezért az éjszakát a Rác utcai házában tölti. Itt olvassa el azt a Brazíliából kapott levelet, amelyben értesítik, hogy ügynöke, Krisztyán Tódor hatalmas összeget sikkasztott, és csalása miatt összeroppantotta a brazil piacot. Bűntettei miatt tizenöt év gályarabságra ítélték, de megszökött. Másnap elhagyta a házát, és elutazott a Balatonra, füredi palotájába. Miután részt vett a halászoknak rendezett mulatságon, egyedül tért haza, ahol egy rémalak, a szökött gályarab, Krisztyán Tódor köszönt rá. A férfi mindent tud Tímárról, tudja, hogy jutott a kincsekhez. Krisztyán a gályarabok között találkozott régen nem látott apjával is, akitől megtudta, hogy Ali Csorbadzsi kincsekkel megrakodva utazott a Szent Borbálán Az öreg Krisztyán a török titkosrendőrségnél dolgozott, itt tudta meg, hogy Csorbadzsi is szerepel az összeesküvők nevét tartalmazó lajstromon. Ő ezt elmondta a főúrnak, aki üzletet ajánlott neki, ha segít neki elszöknie a lányával együtt az országból, minden kincsének negyedét nekiadja, és Timéa a fia jegyese lesz. Ali Csorbadzsi azonban túljárt az öreg Krisztyán eszén, kincseiből semmit nem juttatott neki. A gályarabokat szállító hajón kitört a sárgaláz amelyben meg is halt. Fiának sikerült megszöknie, és egyből Komáromba ment. Itt párbajozott Kacsuka hadnaggyal, melynek emlékeként egy szörnyű vágást visel fején. Először a Senki szigetén kereste, itt tudta meg, hogy Mihálynak gyermeke született Noémitől, itt Almira, hogy védje a szigetlakókat, harapta meg. Testét olyan sebek borítják, amelyeket mind az "arany ember"-nek köszönhet. "-... Egy eleven album az én bőröm, tele a teérted kapott sebekkel; bélyegsütés, lánctörés, kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen. Most mondd, hogy mit csináljak én teveled, hogy ki legyünk egymással egyenlítve. Mikor azt mondta a szökött fegyenc Tímárnak: "mármost mondd meg, mit csináljak és most teveled?" akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És Tímárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket őmiatta hordja. És a lelke is éppen olyan meztelenül állt előtte, az is tele volt utálatos sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta. Ez az ember tudja jól, hogy Tímár ővele csak játszott, mikor Brazíliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé -; hogy számított az rossz hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette -; hogy csak el akarta őt tenni lába alól. - Ez az ember tudja azt, hogy Tímár hogyan gazdagodott meg, s irigy rá érte. - Ez az ember tudja azt, hogy Tímár megcsalta Noémit, s megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny rá és dühös mind a kettő miatt. - Minden emberi rossz indulat elmérgesült kelevényként rágódik lelkén. - És most ő ennek az embernek a kezében van, kényre-kegyre. - Még csak anyagi, testi védelemre sem érzi magát képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy álmában üldözöttét. - Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást követett el rajta." Krisztyán négy levelet írt, melyben részletes megírta Tímár viselt dolgait. Az első levelét a sztambuli kormánynak címezte, melyben fölfedi, hogy Ali Csorbarizsi a török kincstár kincseivel szökött el az országból, és ezek a kincsek Tímár Mihály birtokában vannak. A második levél a bécsi kormánynak szól, és ebben feljelentette az "arany ember"-t, mint Ali Csorbadzsi kincseinek elrablóját és gyilkosát. A harmadik levél Timéához íródott, ebben Krisztyán megnevezi Tímárt, mit a lány apjának gyilkosát, hogy jutott az ékszerekhez, és felfedi előtte a férfi kettős életét. A negyedik levél Noémihez szól, és leleplezi előtte a férfit, aki a világban, gazdag előkelő üzletember, tisztes férj. Ha Tímár nem teljesíti kérését, akkor ő ezt a négy levelet a tihanyi perjelnél helyezi el, akit arra fog kérni, hogyha ő a megbeszélt időben nem jelentkezik, juttassák el azokat a címzettekhez. Tímár adott neki ruhát, átadta a pénztárcáját. Krisztyán hallgatásáért a senki szigetét kéri cserébe, Tímár tehetetlen dühében kilökte zsarolóját a házból, és kastélyának erkélyéről nézte, ahogy a férfi távozik a házból. Mihály úgy érzi, minden elveszett. "Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem előre, sem hátrafelé. Futott, amíg futhatott; most már a mélység előtt áll, melynek túlpartja nincsen. Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a szfinx rejtélye, amint ki van találva, meghal az... Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt, fölfedezve Timéa előtt - és Noémi előtt! Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta éveken át, uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől körülragyogva. Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa előtt oly szent fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, amelyben az a nő megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, amit férjében tisztelt? Hogy egész élete egy nagy hazugság volt. S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő Timéának férje? Hogy vegye ölébe még valaha Dódit? Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Úgy van, ahogy az az ember mondá. Szökni az ísmerös világból, miként ő, eltagadni nevét, miként ő... lappangva bujdokolni városról városra, miként ő! Körülfutni a földet." Tímár az öngyilkosság gondolatával hagyta el kastélyát, egyenesen a rianás felé vette az útját. A rianásból azonban egy rémalak, egy fantomarc tekintett vissza rá. Krisztyán Tódort a Balaton magához ragadta. Tímár azonnal a senki szigetére ment, és nem is jött el onnan soha többé. A halászok tavasszal találtak egy hullát a Balaton partjánál, az arc mar nem volt azonosítható, de a foszladozó ruhafoszlányairól Levetinczy Tímár Mihályt ismerték fel. A belső zsebében megtalálták a Timéa által hímzett pénztárcát telis-tele ropogós bankokkal, és négy levéllel, a víz azonban már minden írást lemosott róluk. Az "arany ember"-t főúrnak kijáró pompával temették el, pompás síremléket emeltek számára, Timéa naponta friss virágot vitt a sírkőre. A szép özvegy hűségesen gyászolta a férjét, már minden kijelölt gyászidő letelt, ő azonban hűségesen hordta gyászruháját, házát alig hagyta el, és férfi látogatót egyáltalán nem fogadott. Tímár boldogan élt, immáron másfél esztendeje a szigeten Dódival és Noémival. Gyönyörűséges munka várt rá ezalatt, Dódit megtanította olvasni és írni. Úgy érezte, végre rátalált a boldogság. Noéminek elmondott mindent, a Szent Borbálával kezdődött utazáson át, a talált kincseket, házasságkötését Timéával, Krisztyán Tódor halálát. Így minden adósságát kifizette, Timéa visszakapta a vagyonát és a szabadságát. Noémi szerint azonban még nem egyenlítette ki minden számláját, hiszen Timéa minden éjjel védtelenül alszik a mellett a nő mellett, aki féltékenyen figyeli sorsának alakulását. A Timéának írt levelet, melyben felfedik a rejtekajtó titkát, Dódi írja meg. A levelet a kisfiú pecsételte le, mivel a házban nem volt sem viasz, sem pecsétnyomó vagy pénz, amivel ezt megtehették volna, fogott egy szép aranyzöld bogárkát, és azt ragasztotta oda a viasz közepébe. Májusban van Timéa-nap, ezt azonban nem ünnepelték, hiszen ő a keresztségben a Zsuzsánna nevet kapta, és a komáromi társaság ezt tartotta számon. Timéa azonban az elmúlt években mindig kapott egy gyönyörű fehér rózsákból álló bokrétát. Hogy ki küldte, senki nem tudta. Másfél évvel Tímár úr halála után Szent Timéa napján rendezett estélyt a szép özvegy, az egyetlen meghívott vendég Kacsuka úr volt Az estély után az őrnagy mindennapos vendég lett a háznál, a menyegző napját Zsuzsánna-napra, augusztus tizenegyedikére tűzték ki. Athalie is menyasszony, őt Fabula János, apja hajójának volt kormányosa jegyezte el, aki Mihály segédletével lett gazdag ember. Igaz, hagy jóval idősebb már, mint szép menyasszonya, özvegyember, de Zsófi mama okoskodása szerint ez csak azt bizonyítja, hogy jó "asszonytartó" s bátran nőül lehet hozzá menni. Timéa százezer forint hozományt akart Athalie-nak ajándékozni menyegzője alkalmából. Athalie látszatra elégedettnek tűnt sorsával, egyedül Kacsuka őrnagy nem bízott benne. "Csak Kacsuka urat nem csalta meg. Az ő szemei beleláttak Athalie lelkének sötétségeibe. - Ő tudta, hogy mivel adósa ő Athalienak. Ő tudta, hogy mi számadása van Athalie-nak Timéával. S az adósságokat nem szokta a sors elengedni. Vajon? Te szép, fehér arcú asszony, nem gondolsz arra, hogy mielőtt te ehhez a házhoz jöttél, ez a másik leány úrnő volt ebben a házban: gazdag volt, ragyogott, menyasszony volt, szeretve a férfitől és irigyelve a nőktől? És attól a perctől kezdve, amikor téged a víz kidobott ide a partra, elkezdődött teveled az ő balsorsa? Koldus lett, megvetésbe, gyalázatba süllyedt, vőlegényétől elhagyatott, kicsúfoltatott? Nem a te bűnöd, hogy így történt, de miattad történt; magaddal hoztad ezt a balsorsot Ott ül a fehér arcodon, egymást csókoló fekete szemöldökeiden; s elsüllyed hajó és ház, amelybe lépsz. Nem tehetsz róla: de veled hordod. Elvész, aki üldöz, s elvész, aki megszabadít. Nem vagy oka, hogy úgy szeretnek; s nem vagy oka, hogy úgy gyűlölnek -; de bírod mind a kettőt. S te mersz egy födél alatt aludni Athalie-val! "Ez" a föld alatt! Nem borzad össze minden ideged, mikor ezt a leányt szemedbe mosolyogni látod? nem érzesz jéghidegséget végigfutni ereidben, mikor ez lehajol, hogy a kezedet megcsókolja? Mikor a cipőszalagot összefonja lábaidon, nem érzed-e, mintha kígyó tekergőznék fel azokon hideg gyűrűivel? S mikor poharadat teletölti, nem jut-e eszedbe, hogy a pohár fenekére tekints? Nem, nem! Timéa nem gyanakodik. Hisz ő olyan jó. Athalieval úgy bánik, mint édes testvérével. Nászhozományul százezer forintot tart készen a számára. Ezt Athalie-nak megmondta. Ennyit szánt neki Mihály is. Ő meg akarja alapítani Athalie szerencséjét. Azt hiszi, hogy az elveszett vőlegényének az árát ki lehet fizetni! És hogyne hinné? Hisz Athalie maga mondott le önként róla. Ő szólt így, mikor Tímár a nászhozománnyal megkínálta: "Nekem ez az ember sem ezen a világon, sem a másvilágon nem kell többé!" Timéa nem tud arról az éjjeli jelenetről semmit, amikor Athalie titokban látogatta meg elvált vőlegényét, s egyedül, szeretetlenül lett tőle elbocsátva. És Timéa nem tudja azt, hogy a férfit, akit gyűlöl a nő, még kevésbé engedi oda másnak, mint azt, akit szeret. Hogy a nő gyűlölete csak a méreggé vált szerelem; de még akkor is szerelem. Hanem Kacsuka úr jól emlékezik arra az éji találkozásra, azért retteg Timéa miatt, és nem meri azt neki megmondani." A menyegző előtti nap egy felbolydult méhkasra emlékeztetett Mindenki el volt foglalva a pompás esküvő előkészületével. Timéa ezen a napon vált meg özvegysége utolsó emlékétől is, a fekete csipkefőkötőtől. Az új darab már meg érkezett, csak fel kell azt próbálni. Mindenfelől érkeztek a jókívánságok és a névnapi köszöntök, köztük Athalie vette észre azt a különös levelet, melynek pecsétjére, címer helyett egy aranyos bogár volt felragasztva. Timéa máskor örömmel olvasta keresztgyermekei kedves gratulációját, most azonban lefoglalja a sok tennivaló, nem törődtek vele. Megérkezett a boldog vőlegény is, éppúgy, mint kilenc évvel ezelőtt, akkor is egy bokrétával a kezében. Timéa előtte próbálta fel az új főkötőt, ehhez Athalie segítségét veszi igénybe, a lány azonban véletlenül megszúrja őt. "Athalie keze reszketett. Az egyik hajtűvel érzékenyen megszúrta Timéa fejét. - "Ah, te ügyetlen!" - kiálta Timéa, fejét hirtelen félrekapva. Ugyanaz a szó... Ugyanazon ember előtt... Timéa nem látta, de Kacsuka látta jól azt a villámot, mely e szónál Athalie arcát bevilágította. A pokoli düh vulkánkitörése, az elkeseredés vésztűzfénye, a szégyen felhőpirulása volt az! Minden vonása vonaglott, mintha egy kígyófészek volna ez az arc, melyet vesszővel megütöttek. Minő öldöklő szemek! Minő összeszorított ajkak! Mily feneketlen mélysége az örvénylő indulatnak ez egyetlen ránézésben!..." Az őrnagy menyasszonyával tölti az utolsó estét, az egész házban mindenki már a másnapi ünnepségre készül. Csak Athalie nincs sem a egyesek mellett, sem a konyhában az ünneplő cselédekkel. Mindenki azt hiszi, hogy a másik féllel van, senki sem keresi őt. "Pedig jó volna, ha egy percre félbeszakítaná a beszédet mindenki, és amott, s azt kérdezné: "hol ban Athalie?" Athalie egyedül van abban a teremben, amelyben először megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet, csak egy hímzett tabourete maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie azon ült akkor, mikor a fehér arcú leány Tímár kíséretében e szobába lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor a kezében hordott pasztellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapíron, Timéára elbámulva. Athalie most is ezen a széken ül. Az arckép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja maga előtt a fiatal hadnagyot, hízelgő arcával, amint könyörögve kéri, hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén. (. ..) Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, aminek neve élet. Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak csúfolják a hízelgők, s elhitetik vele, hogy imádják. Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágrólszakadt, nevetséges váz; egy élettelen kísértet; egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csúffá tenni, ide-oda rugdalni való tárgy. S két év múlva ez a lidérc, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úmóje lesz a háznak! és elfoglalja magának a szíveket; csinál igéző fehér arca varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget, milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt. Minő menyegzői nap volt az! Hogy találta magát egyedül az ájultából felocsúdó menyasszony, a földön fekve. Senki sem volt mellette. S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart lenni: szeretve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett utasítva. - Minő emlék volt az az út, amit egykori vőlegénye lakáig tett amaz éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes sötét utcán. Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket, mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el! És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt áltatásnak. Egyetlen ember volt a világon, aki őt megértette; aki tudta, hogy e szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni látja. S az az egy ember, aki őt szívének irtózatában kellő értékére becsülni tudta. A boldogság egyedüli akadálya, a minden szerencsétlenségét előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető alá, s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő! Óh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár! Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön. Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó: "Ah, te ügyetlen!" Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival! Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt." Mikor Kacsuka este magára hagyja menyasszonyát, rossz érzésekkel távozik a házból. Arra kéri Timéát, hogy most kivételesen, az ő kedvéért zárja be a szobája ajtaját, nem is sejti, hogy Athalie a rejtekhelyén minden szót hall. Athalie a cselédek italába mákonyt kevert, így azok mélyen alszanak Éjszaka rejtekhelyéről kilépve megpróbálta megölni Timéát. Azonban a nő felébredt, és megpróbált védekezni, így csak az arcán és a kezén sikerült megsebesíteni. Timéa kiáltására felébredt Zsófi asszony, akinek kiabálására megrémült Athalie, és elmenekült. Timéa ahogy védekezett, felismerte támadóját. Zsófi asszony miután nem tudta felébreszteni a cselédséget, szaladt az őrségért. A városkapitánnyal és a katonaorvossal együtt tért vissza az őrnagy is. Timéa ájultan feküdt a földön, sebei nem életveszélyesek. Senki sem érti, mi történhetett. Minden ajtót belülről zártak be, hol a gyilkos? Hol jöhetett be, és hol mehetett ki? Bemennek Athalie szobájába, ahol a nőt az ágyában találják, úgy, mint aki mélyen alszik. "Egy vonás nem mozdul arcán, midőn érütését vizsgálják. Egy reszketés nem árulja el, hogy tudja, mi történik körülötte. Mindenkit meg tud csalni bámulatos önuralkodásával Csak egy embert nem. Azt a férfit, akinek a kedvesét meg akarta ölni. De valóban alszik-e? - kérdi az őrnagy. Tapintsa ön meg a kezét - szól az orvos -, egészen hideg az és nyugodt. Athalie érzi, hogy most kezét az őrnagy fogja meg. De nézze ön, orvos úr - szól az őrnagy -, ha közelről vizsgáljuk, e szép fehér kéznek körmei alatt - friss vér van... Erre a szóra görcsösen rándulnak össze Athalie ujjai, s az őrnagy úgy érzi, mintha egy sas körmei mélyednének egyszerre a kezébe. Akkor felkacag a leány, ledobja magáról a takarót; fel van öltözve teljesen; kiszáll ágyából, és végignéz démoni daccal, kevélységgel a bámuló férfiakon, diadalmas dühvel tekint az őrnagy szemébe, és aztán szemrehányó haraggal anyjára. A jámbor nő nem bírja el e tekintetet, ájultan esik le lábáról." Bár minden gyanú Athalie ellen szólt, a nő azonban mesterien védte magát a bíróság előtt. Ő boldog menyasszony, miért fordult volna jótevője ellen, aki gazdag nászhozmányáról gondoskodik? Timéa, bár tudja, ki volt a támadója, hallgat és nem vádolja őt. Timéa miközben otthonában lábadozik, az őrnagy és az orvos tanácsára, hogy jobb kedvre derítsék az asszonyt, felolvassák a névnapi köszöntőket. A levelek között megtalálják a kis Dódi levelét. Az őrnagy feltépi a rejtekajtót, és az üregben megtalálják a nő véres öltönyét, a méreggel teli szelencéket, és a naplóját. A bírósági tárgyaláson olvassák fel a levelet, és bemutatják mindazokat a bizonyítékaikat, amelyeket a rejtekhelyen találtak. Bár Athalienak nem sikerült megölnie Timéát, de leleplezése után, még egy utolsó, immáron halálos sebet ejt, ezúttal vetélytársnője lelkén. "Az őrjöngő némber térdre bocsátkozék, s két kezét úgy rázta feje fölött, tanúnak híva az égieket és a földalattiakat: - Esküszöm! Esküszöm, hogy azt a titkot, a rejtekajtó titkát rajtam kívül csak egy ember tudta még: az az ember volt Levetinczy Tímár Mihály. Másnap, ahogy ezt a titkot megtudta tőlem, eltűnt. Ha tehát neked e titkot most valaki megírta, akkor Levetinczy Tímár Mihály nem halhatott meg másnap. Akkor Levetinczy Tímár Mihály él, és te várhatod első férjed visszatértét. Úgy legyen nekem irgalmas az Isten, amilyen igaz, hogy Tímár most is él! S akit eltemettél, az egy tolvaj volt, ki Tímár ruháit ellopta! ...Mármost élj ezzel a döféssel a szívedben tovább!" Athalie-t halálra ítélték, amit később életfogytiglanra változtattak. Timéa házasságán nem volt áldás, Athalie mondata a boldogság utolsó csíráját is megölte lelkében. Halálakor Levetincre vitette magát, hogy még véletlenül se a mellé temessék, ki férje nevét bitorolta. Házasságából egyetlen fiúgyermek született, akinek kezében semmivé vált a roppant gazdagság, unokája már csak azon a könyöradományon tengődött, mit Tímár kötött ki végrendeletében. Negyven év telt el, hogy Tímár Mihály eltűnt Komáromból, és a közvélemény ragaszkodott ahhoz, hogy Tímár úr még él valahol, és majd egyszer visszatér. A regényíró még kisiskolás volt, amikor ez az eset felkavarta a komáromi közvéleményt, és évtizedekkel később egy természettudós barátja vezette el arra az al-dunai szigetre, ahol paradicsomi boldogságban egy népes család élt. Az utazót az lepte meg legkedvesebben, hogy itt magyarul beszéltek, pedig ezen a környéken ez már igen ritka volt. Az első foglalónak hat fia volt, a környékről hoztak maguknak asszonyt, az unokák és a dédunokák száma már negyven körül jár. Mindannyiukat a sziget tartja el, itt azt a szót, hogy szükség, senki sem ismeri. A szépapó és a szépanyó tanítja munkára az utódait, a férfiak kertészkedni, állatokat tenyészteni tanulnak, közülük kerül ki az ács, a molnár, a fazekas. Az asszonyok szőnyegeket szőnek, és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak. A szigetre érkező idegeneket a család mostani feje fogadja, akit a család apának, az idegenek Deodatnak neveznek. Deodat a többiekhez hasonlóan mindent az öregüktől, az édesapjától tanult, akivel az utazó is találkozik, mikor a kilététről kezdték faggatni, az öreg csak ennyit felelt: "Az én nevem "Senki!"" |