Werther szerelme és halála /1774/

A történet alapja megtalálható Goethe életrajzában. 1772-ben a fiatal jogász bírósági gyakorlatra ment Wetzlarba. Reménytelenül beleszeretett egyik barátja menyasszonyába. A lány neve Charlotte Buff volt, a keresztnevéből alkotott becenevén: Lotte. Ebben az időben lett egy másik barátja öngyilkos reménytelen szerelme és társadalmi megkülönböztetettsége miatt.
A Werther műfaja levélregény. A cselekményt a főhős leveleiből ismerjük meg. Csaknem valamennyit barátjának, Wilhelmnek írja, csupán néhánynak a címzettje Lotte. Az első levél dátuma 1771. május 4. Werther felszabadult; tele van reményekkel. Otthagyta azt a környezetet, amelyben: akarata ellenére, talán gyötrelmet okozott egy jobb sorsra érdemes fiatal lánynak. Leonore reménytelenül volt szerelmes Wertherbe, és a főhős most nem tudja, ártatlannak tekintheti-e magát. Mindenesetre itt, Wahlheim völgyében a természet újfajta életkedvvel tölti el: "Egyébként nagyon jól érzem itt magamat, a magány nagyszerű balzsam szívemre ezen a paradicsomi vidéken, és a fiatalos évszak teljes gazdagságával melengeti gyakran borzongó szívemet." Werther megírja barátjának, hogy mostani boldogságában egyelőre nem volna képes rajzolni, mégsem érzi úgy, hogy ez ártana művészetének. Épp ellenkezőleg: a természet szépsége annyira lenyűgözi, hogy sohasem érezte magát nagyobb festőnek, mint most. Még a könyvek sem hiányoznak neki. Barátja kérdésére válaszolva hevesen tiltakozik: ne küldje utána könyveit. Annyira lelkes, hogy nem kell máshonnan erőt merítenie. Homérosz éppen elég neki; őnála megtalál mindent, amire ebben a hangulatában szüksége van.
Ugyanebben a hónapban beszámol Wilhelmnek arról, hogy bár társasága még nincs, sokféle ismeretséget kötött, és mindenki szereti őt.
Walheim lenyűgöző környezetben fekszik. Werther a természet végtelen gazdagságára sokkal több dicsérő szót talál, mint a társadalom szabályaira. A Sturm und Drang korára jellemző zsenikultusz visszhangzik egyik május végi levelében: "Ó, barátaim! Miért tör elő oly ritkán a zseni folyama, magas hullámait miért zúdítja, és ámuló lelketeket miért rendíti meg oly ritkán?"
A végzetes találkozásról egyik júniusi levelében számol be a főhős. Werthert meghívják egy falusi bálba. Kocsit fogad, azon halad táncpartnerével a mulatság színhelyére. A kocsiban közömbösen hallgatja egy helybeli lány figyelmeztetését: bár a tiszttartó lánya igen szép, Werthernek nem szabad beleszeretnie, ugyanis a lánynak már vőlegénye van. Werther érdeklődését egyáltalán nem kelti fel az intelem. Amikor azonban találkozik a gyönyörű Lottéval, úgy érzi, valóságos csodát lát maga előtt: "Átvágtam az udvaron, a szép nagy ház felé, és mikor elöl felmentem a lépcsőn, és a küszöbére léptem, a legbájosabb látvány tűnt a szemembe, amelyet valaha láttam. Az első, nagy szobában hat gyerek tolongott, a legidősebb tizenegy, a legfiatalabb kétesztendős, egy szép termetű, középmagas lány körül, aki egyszerű fehér ruhát viselt, halványpiros szalagcsokrokkal a karján és a keblén."
Werther soha nem találkozott Lottéhoz hasonló tüneménnyel. Meghatónak érzi, ahogyan a lány a testvéreivel törődik. Amikor vele táncol, elragadtatása még erősebb lesz: "Karomban tartani a legszeretetreméltóbb teremtést, és röpülni vele, mint a forgószél, hagy körös-körül minden elsüllyedt."
Lotte valóban eszményi teremtés. Testvéreit neveli, vezeti a háztartást, társaságát mindenki kedveli: a lány egy jóakaratú, becsületes ember, Albert jegyese. A vőlegénye éppen távol van, el kellett utaznia, hogy apja halála után rendbe hozza az ügyeit.
Werther nem meri végiggondolni, hová vezethet lelkesedése. Csak azt tudja, hogy ettől kezdve azok a legboldogabb órái, amelyeket a vadászlakban tölthet, Lotte és testvérei társaságában. A gyerekek is egyre inkább megkedvelik Werthert, őszintén ragaszkodnak hozzá.
A fiatalember semmit nem tehet Lotte iránti szerelme ellen. Természetes, hogy titokban reménykedik, noha nem akarna fájdalmat okozni annak a bizonyos harmadiknak sem. Ugyanakkor be kell látnia, hogy Lotte szívében ő csak a második helyet foglalhatja el. Július végén megjön Albert. Werther erről így ír barátjának: "Albert megjött, és én menni fogok; és ha a legjobb, legnemesebb ember volna is, akinek minden tekintetben kész volnék alárendelni magamat, akkor sem tudnám elviselni, hogy szemem láttára legyen ennyi tökéletesség birtokában."
Werther azonban mégis marad; úgy érzi, nem tehet mást. Albert, a derék, becsületes vőlegény jó barátja lesz. Különös viszony alakul ki közöttük: Werther úgy érzi, hogy nemcsak Lotte szívében van a második helyen, hanem talán Albertéban is. Alberttól tudja meg, hogyan bízta Lotte haldokló édesanyja a legnagyobb lányra a kisebb gyermekeit, ugyanakkor, amikor Lottét őrá bízta. Albert talán túlságosan is tökéletes. Az udvartól jól jövedelmező állást kap, és a rendszerető ember hihetetlen ügybuzgalommal látja el feladatát. Egy alkalommal Werther az őrültség jogát védi szenvedélyesen, s Albert ellenérveiből kiderül, nem igazán érti, miféle szenvedély beszélteti a barátját.
Werther egyre búskomorabb lesz. A természet már inkább gyötri, noha nemrég még annyira lelkesedett érte. Nyár végén arra gondol, hogy talán hivatalt kellene vállalnia. A miniszternek akar írni, hogy megpályázzon egy követségi állást, de egyelőre még úgy érzi, hogy bizonytalan magában, nem tudja, hogy mit akar.
Születésnapján egy kis csomagot kap Alberttől. Ahogy kinyitja, azt a kis piros szalagot lát benne, amelyet Lotte megismerkedésükkor viselt. Mellette egy könyv: a legkisebb méretű Homérosz. Régóta vágyott erre a kiadásra, hogy sétáira ne kelljen a nagyobb könyvet cipelnie. Csupa figyelmesség árad felé mind Albert, mind Lotte részéről. Augusztus végén Werther már leírja a végzetes mondatot: "Látom, ennek a nyomorúságnak nincs más vége, csak a sír."
Ősszel végre elszánja magát; otthagyja szenvedései színhelyét, és hivatalt vállal az udvarnál. Előtte Albert és Lotte még egyszer felidézi neki, hogyan halt meg Lotte édesanyja, és hogyan vigasztalódott meg végül arra a gondolatra, hogy ők ketten boldogok lesznek. Werther tudja, hogy őneki most már tényleg el kell innen mennie. A munka apróbb bosszúságokat éppúgy okoz Werthernek, mint elismerést és kitűntetést. Különösen fontosnak tartja C. gróf bizalmát. Őt széles látóköréért, műveltségéért és szerénységéért becsüli. Maga az udvari élet, a hivatal a követ mellett ugyanakkor egyre inkább bosszantja. Távol áll tőle mindenféle rangkórság, környezetét unalmasnak találja.
Werther megismerkedik von B. kisasszonnyal. Őróla így ír Lotténak küldött levelében: "Egyetlen női teremtést találtam itt, bizonyos von B. kisasszonyt, hasonlit magához, kedves Lotte, ha van egyáltalán magához hasonló."
Hiába fogadta azonban bizalmába von B. kisasszony és C. gróf, Werthernek nemsokára szörnyű megaláztatást kell elviselnie. 1772 márciusában egy nap éppen C. grófnál ebédelt. Werther belemelegedett a beszélgetésbe, nem törődik vele, hogy közben az arisztokrata társaság már gyülekezik a grófnál. A vendégek róla sugdolóznak. C. gróf végül is kénytelen figyelmeztetni Werthert: "Ismeri a mi furcsa viszonyainkat; a társaságnak, úgy veszem észre, nem tetszik, hogy ön itt van. Világért sem szeretném... "A főhőst különösen az bántja, hogy a környéken hamarosan híre ment a kiutasításának, s most mindenki rajta gúnyolódik. Igaz, von B. kisasszony őszintén sajnálja a történteket, de ebben a környezetben ő sem tehet semmit az arisztokrata társaság akaratával szemben.
Werther elbocsátását kéri az udvartól. Felmentését nagy nehezen meg is kapja. Barátja, a herceg meghívja a birtokára. Werther a herceggel tart, nála tölti a tavaszt. Júniusban már arról ír, hogy egyre jobban unatkozik a herceg társaságában, ezért tovább akar menni innen.
Nemsokára újból találkozik Lottéval. Werther ekkor súlyos mondatokat ír le barátjának: "És, szabad megmondanom valamit? Miért ne, Wilhelm? Velem boldogabb lett volna, mint ővele." Szeptember elején szenvedélyes hangú levélben meséli el Wilhelmnek egy parasztlegény történetét. Ővele még akkor találkozott először, amikor ide került. Most ismét összehozta vele a sors, és a béreslegény elmeséli neki a történetét. Nem tehet róla, ő egyre szenvedélyesebben vonzódott a gazdasszonyához. Neki mindig tiszta szándékai voltak vele, bátyja azonban elkergette őt, mert félt, hogy ha a húga férjhez megy, az ő gyermekei elesnek az örökségtől. Azóta új bérest fogadtak; az asszony bátyja már ővele is összeveszett. A gazdasszony valószínűleg hozzámegy, de ő elhatározta, hogy ezt nem éri meg.
Werthert mélyen felkavarja a történet, ő mindig is a valódi szenvedély pártján állt. Hangulata egyre komorabb.
"Osszián kitaszította szívemből Homéroszt." - írja egyik levelében, ezzel is jelezve a hangulatváltozását. Gyakran azzal a tudattal alszik el, hogy jobb volna soha többé nem felébredni. Novemberben megismerkedik egy tébolyodottal. A szerencsétlen sorsú ember írnok volt Lotte apjánál. Albert meséli el, bántóan nyugodt hangon, hogy ez az ember a Lotte iránti szerelmébe őrült bele.
A még hátralévő történetet A kiadó utószava az olvasóhoz című részben ismerjük meg. Az előző részt itt azért kell megszakítani, mert az utolsó napokról nem maradt fenn kellő számú írásos emlék Werthertől.
A reménytelenül szerelmes hőst teljesen hatalmába keríti a levertség. Időnként azzal vádolja magát, hogy megrontotta Lotte és Albert kapcsolatát. Werthert ebben az állapotában különösen felkavarja, amikor megtudja, hogy a béreslegény beváltotta ígéretét, végzett a vetélytársával.
Albert szóvá teszi Lotténak, hogy itt-ott már beszélnek a különös kapcsolatról, ezért arra kéri őt, ritkítsa Werther látogatásait. Lotte maga is érzi, hogy Albertnek igaza van. A karácsony előtti vasárnapon megkéri Werthert, hogy karácsonyig ne jöjjön hozzájuk.
December 21-én Werther búcsúlevelet ír Lotténak. A szenvedélyes hangú levél nem hagy kétséget afelől, hogy elhatározása végleges. Lotte ugyanekkor érthetetlen hangulatban próbálja elgondolni, mit veszítene azzal, ha Werthert nem látná többé. Végiggondolja, melyik barátnőjét vehetné feleségül az ifjú, de csodálkozva veszi észre, hogy mindegyikben talál valami hibát; nem meri tudatosítani magában azt, amit legbelül érez. Werthert szeretné magának megtartani. Werther ebben az állapotban látogatja meg újra Lottét. Ígéretét megszegte, hiszen még nincs itt a karácsony. Lotte zavartan arra kéri, olvassa fel neki Osszián néhány énekét, Werther hosszan olvassa saját fordítását. A szomorú hangulat egyre inkább hatalmába keríti, most már képtelen uralkodni érzelmein: "Werther átkarolta, melléhez szorította Lottét, és őrjöngő csókokkal borította el remegő, dadogó ajkait." Lotte rémült zavarában csak ennyit tud mondani: "Utoljára volt! Werther! Engem nem lát többé!"
Másnap Werther befejezi Lotténak írt búcsúlevelét. Inasával nyitott levelet küld Albertnek: "Volna olyan szíves egy tervezett utamra kölcsönadni a pisztolyait? Minden jót!" Amikor Werther megtudja inasától, hogy a pisztolyokat maga Lotte adta át, ujjongva veszi kézbe azokat. Még egy kérése van: "A temetőben, a sarok mögött, a mező felé, van két hársfa; ott szeretnék pihenni."
Az inas reggel hatkor a földön találja Werthert. Amikor az orvos megérkezik, pulzusa még ver, de már menthetetlen. Déli tizenkettőkor hal meg. Éjszaka tizenegy óra tájban temetik el a kiválasztott helyen.